Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: 2007

Vizsga vagy nem vizsga

Tavasszal, és most ősszel tartottunk egy bemutató sorozatot kollégáimmal pedagógus hallgatóknak, akik ugyan a Moodle jótékony hatását élvezik az egyetemen, mégis most szembesültek először egy tudatos, kifejezetten az e-learningre specializálódott csapattal, akik a felnőttoktatásban tevékenykednek, azon belül is leginkább vállalati képzés területén. Meglepődve tapasztaltam, hogy mind a tavaszi, mind a mostani őszi csoportban előkerültek a tesztek kérdése, azaz lehet e úgy e-módon vizsgáztatni, hogy kizárjuk a csalás lehetőségét, ezáltal megteremtve egy hiteles képzési eredményt. Lássuk tehát, miképpen gondolkodom én erről… A távoktatásos rendszerek általában a vizsgáztatás számára számos beállítható lehetőséggel bírnak. Ilyen az egyes tesztek időkorláthoz kötése (azaz pl. fél órája van kitölteni egy tesztet), vagy a tesztkérdésenkénti, blokkonkénti megjelenítés, esetlegesen a negatív értékelés, és még sorolhatnám. Azonban az teljes mértékben igaz, arra nincsen lehetőség. hogy az alap

SCORM jövő

Jómagam kifejezetten SCORM párti vagyok. Legalábbis annak tartom magam, még akkor is, ha tudom, hogy világ e-learninges része ezen a téren kezd megoszlani, és vannak, akik szeretnének lebeszélni engem erről a nézetemről. A SCORM (Sharable Content Object Reference Model) ugyebár a web alapú oktatási anyagok referencia modellje. Az Amerikai Egyesült Államok Nemzetvédelmi Minisztériuma alapította meg az ADL-t ( Advanced Distribution Learning ), amelynek feladata az oktatásra, továbbképzésre történő új stratégiák kifejlesztése az oktatási módszerek, tapasztalatok és az információs technológiák felhasználásával. Az ADL 1997-ben kezdte el a fejlesztést, melynek során folyamatosan együttműködnek a nemzetközi szabványosító szervezetekkel (IMS, Global Learning Consortium, IEEE2, AICC3, ARIADNE4), és úgy alakítják ki a „saját” szabványrendszerüket, hogy mindegyik szervezet anyagából, specifikációjából „átveszik” a leghasznosabb vagy leghasználhatóbb elemeket. A SCORM lényege az alábbiak:

Kiadatás

Nem szeretjük, aki nem közénk való. Aki kicsit más, az biztos rossz. Elég, ha robban egy bomba Egyiptomban, és máris jobb, ha legalább száz évre visszamenőleg nem tudsz felmutatni egyetlen arab őst sem. A Kiadatás erre az amerikai gyomoridegre próbál építeni, de valójában nem ez a lényeg benne, sokkal inkább az emberi sorsok körül domborodik a történet. Röviden és tömören a lényeg: felrobban egy bomba, amely egy amerikai halálát okozza, miközben egy egyiptomi származású férfi felszáll Dél-Afrikában a repülőgépre, hogy aztán odahaza az USA-ban az amerikai feleség hiába várja a repülőtéren, hiszen bizonyos nemzetbiztonsági személyek valahol útközben kitoloncolják Egyiptomba, a helyszínre, ahol a helyi hatóságok kezelésbe is veszik az illetőt, persze amerikai megfigyelővel. A film közben bepillantást nyerhetünk az összes szereplő életébe, így a cselekmény több szálon kezd el alakulni. Megismerünk kultúrákat, azok ütközéspontjait. A legérdekesebbek mégis az emberi sorsok. Ha van valami, a

Tarantino mozija

Vágvölgyi B. Andrásról azt írja a net, hogy Tarantino szakértő. Nos, én pedig somlói galuska szakértő vagyok. Úgy odamondok, ha az a bizonyos édesség nem olyan vagy éppen olyan, hogy csak na… És persze mindehhez generálok pár angol nyelvből eredeztetett szót, amit úgysem fog megérteni senki. És ettől menő leszek! És ettől nagyon gonzo leszek, mármint amit mondok vagy írok! Tarantino mozija nagyon jó! Lehet szeretni, gyűlölni, de érzelem nélkül elmenni mellette semmiképpen. Pedig nincs semmi különös az ürgében, egyszerűen ügyesen lop, de olyan profin, hogy amit összelopott, azt fantasztikus egyediséggel tálalja, így tarantínós lesz. Vágvölgyi Tarantino moziját azonban nem javaslom senkinek. Ugyanis nem tudunk meg semmit Tarantinoról, a rendezőről. Kapunk helyette idiótán megerőszakolt fogalmakat: camp, hét kilométernyi angol szlenget, hosszú lélegzetű filmrészleteket (amit, ugye aki megveszi a könyvet amúgy is kívülről fúj), hibás adatokat (Sonny Corleone-t nem a Keresztapa II-ben lövi

Na, most mi van?

Kora reggel volt, a nap is álmosan ébredezett. Az utcák még az ürességtől kongtak, csak a parkban ébredeztek a hajléktalanok. Úgy tűnt, kellemes nap lesz. És akkor Kovács P. János egyszer csak megjelent a Váci út és az Árpád út kereszteződésében. Na nem úgy, hogy egyszer már valamikor létezett, és csak valami furcsa erő folytán most az egyik tér vagy idő síkról egyszer csak itt termett, mint ahogyan a tudományos fantasztikus könyvekben szokás. Nem! Szó sincs itt semmi ilyesmiről. Kovács P. János azelőtt soha nem létezett. Legalábbis ez a Kovács P. János. Ugyan a telefonkönyvben fellelhetőek néhányan, akik erre a névre hallgatnak, de ez a Kovács P. János egyikükre sem hasonlít. Ugyanakkor névváltoztatás sem történt. Kovács P. János egyszerűen csak megjelent a Váci út és az Árpád út kereszteződésében. Megjelenhetett volna akár is, pl. Szabó V. Márta vagy Takáts S. István, de nem jelentek meg, így róluk most nem esik itten szó. Kovács P. János egyszer csak ott volt, és kész! Körülnézett,

A lét msn módra

Az msn egy nagyszerű eszköz: - Csá! - Szasz! - Gyüssz holnap? - Ja! - Akkor oké! Pá! - Pá! Na, meg persze akár az alábbi is lezajlódhat ugyanezen az átvivő közegen: "… duczoli: A másik könyve, a "Kevesebb a nullánál" azt hiszem... valahol ugyanezt dolgozza föl. ezt a mérhetetlen ürességet. Azért félelmetes, hogy az élet mennyire fáj. Ha van cél, ha nincs, és ezt élvezzük. jnc: Igen, érdekes, hogy néha a fájdalmat élvezzük. Van, amikor tiszta „d epi ” az ember, erre ahelyett, hogy vidámító zenét rakna be, belök mindenféle „depizenét” , és azért teszi, mert tök jó, hogy fáj! duczoli: Hát igen. A mazochizmus az mazochizmus... De hát szerintem elég elborzasztó lehet csak bubble-gum aláfestéssel élni. Ha azt vesszük, a történeteinkben is csupa rossz történik, csak esetleg a végén megoldódik. Tehát a happy-end is egy negatív alapokon nyugszik. jnc: Dehogy történik a történeteinkben csupa rossz! Ez nagy tévedés. Csupa jó dolog is történik, csak azt nem vesszük észre, az

Mindenkinek fáj

Amikor a nappal túl hosszú, és az éjjel, egyedül az éjszaka marad neked, amikor úgy érzed, itt hagynád ezt az életet, nos… ragaszkodj hozzá! Ne hagy magad, hiszen olykor mindenki sír és mindenkinek fáj. Olykor minden rossz. Itt az ideje, hogy tovaénekeld. Amikor a nappal éjjelbe fordul, (tarts ki, tarts ki) és úgy érzed, menni kellene, (tarts ki) amikor azt gondolod, ez az élet túl sok neked, nos… ragaszkodj hozzá! Mindenkinek fáj. Enyhítsd a barátaiddal! Mindenkinek fáj. De ne tedd fel a kezed! Óh, ne! Ne tedd fel a kezed! Ha úgy érzed egyedül vagy… Nem, nem, nem! Nem vagy magadban! Ha egyedül vagy ebben az életben, és a nappalok meg éjszakák hosszúak, amikor azt gondolod, ez az élet túl sok neked, hogy ragaszkodj hozzá… Nos… Néha mindenkinek fáj, mindenki sír, mert olykor mindenkinek fáj. Olykor mindenkinek fáj… Tehát, tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! (Mindenkinek fáj. Nem vagy egyedül.) ( R.E.M. - Everybody Hurt

Amerikai psycho

Napjainkban a blog teljesen elfogadott, szinte már kötelező érvényű dologgá nőtte ki magát. Úgy érezzük, hogy napjaink napló bejegyzéseit meg kell osztanunk egymással… Persze felmerülhet a kérdés, mire ez a felütés. Furcsa, de Bret Easton Ellis Amerikai Pszicho jának olvasása közben végig az járt az eszemben, vajon ha az egyes fejezeteket egymás után felpakolnám egy bloghelyre, mekkora látogatottságot produkálna, de legfőképpen, sikerülne e eljutnom a könyv utolsó oldaláig… vagy a szolgáltató előbb lekapcsolna? Mindezt a könyv azért sugallja, mert felépítése teljesen naplószerű, éppen ettől olyan rémisztő. Egy New York-i yuppie életét vehetjük a kezünkbe, amely első betűjétől az utolsóig teljesen fikció, mégis valóságos. Egy olyan világba nyerhetünk bepillantást, ahol a hétköznapok annyira fájóak, hogy a társadalmi helyzet ordítva fordítja ki az elmét, és állítja szembe önmagával. Egy olyan társadalmi körben, ahol az élet értelmét képtelenek meghatározni annak tagjai, lényegét felszín

Füst

Hol vad, hol lágy táncot jár a füst. Szorosan ölelkezik önmagával, majd egy spirált leírva szerteoszlik odafent a fák levelei között. Az enyhe szellő hangjára ropja az ütemet, és minden egyes fordulóban újabb és újabb gondolatot ragad magával bele az éjszakába. Megpörgeti és szerteoszlatja az elme szüleményeit. Kecsesen keringőzik egyet, majd mikor a zene változik, vad tangóba kezd, hogy salsával folytassa. Végül elfárad, és könnyedén a semmivé válik.

A fegyvernepper

A világon minden tizenkettedik embernek van fegyvere. A kérdés azonban nem az, miként adjunk el nekik fegyvert, sokkal inkább az, hogyan vesszük rá a maradék tizenegyet, hogy ők is vegyenek. Az idézet lehet, hogy nem pontos, de ezzel a gondolatsorral nyit a Fegyvernepper, amely Nicolas Cage nagyszerű jutalomjátéka. Mit kezdjen egy ukrán menekült család gyermeke, ha Valaki akar lenni? Hát azzal kereskedik, ami a keze ügyébe kerül, és amire mindig, mindenhol szükség van. Azt mondják, az ismert emberi történelemben összesen kb. 250 év volt az, amelyben nem háborúzott valaki valakivel szemben. A XX. században azonban nehéz találni olyan időpontot amikor ne mészároltak volna valahol a földön, ahol párbeszéd helyett ne a fegyverek döntöttek volna. Ideális terep tehát egy olyan ember számára, aki képes bármit beszerezni, majd azon könnyedén túladni. És a Cage által megszemélyesített figura pontosan ilyen. Kalandok tömkelegén keresztül ismerjük meg a figurát, ahogyan a nyolcvanas évek közel-ke

Pedagógia államformái

A mai nap, a kollégám büszkén lobogtatott pár újságlapot a kezében, majd egy laza mozdulattal kihajtotta az egyik óriási fehér lapot elém, és mutatóujjával a lap jobb alsó sarkába mutatott, ahol szép nagybetűkkel volt olvasható a neve. Az Élet és Irodalom ugyanis leközölte cikkét, amelyben Dobszay László a pedagógiaképzést meglehetősen borúlátóan látó cikkére reflektál. Ajánlom szíves figyelmébe mindenkinek, mert megéri elolvasni mindkettő. A tudásmenedzsmenten alapuló képzés iránt érdeklődök különös figyelemmel olvassák el becses kollégám ( :D ) nagyszerű cikkét. Íme a pedagógia államformái: A pedagógiatudományok diktatúrája (Dobszay László) A tudásmenedzsment demokráciája (Jenei Zsolt)

Befejeződött a Fable magyarítása

"Mélyen Albion erdejében fekszik Tölgyvölgy kicsiny falucskája, melyet érintetlenül hagyott az idő múlása, és messze elkerült a fegyverek zaja. Itt élt egy fiú, és a családja. Egy fiú, aki hatalmasságról álmodott. Arról, hogy egyszer hőssé válik. Néha nemes lovagnak képzelte magát... Vagy hatalmas varázslónak. Máskor arról álmodott, hogy gonosz harcossá lesz. De minden álmában, mely a nagyságról szólt, kevés volt az erő, hogy megváltoztathassa a sorsot, mely előtte állt." Persze a történetnek nincs vége. Immár lehet folytatni magyarul. Elkészült a mű, több hónap munkája. Használja mindenki örömmel, hiszen úgy készítettük. Jó játékot! A magyarítás letölthető a Magyarítás Portál ról. ui.: Köszönet mindenkinek, aki segített, hogy elkészülhessen a nagy mű.

A leányzó fekvése egy vállalatnál

A wiki rendszer használata egy vállalaton belül nagyon sokrétű lehet. Segítségükkel folyamatot menedzselhetünk, blogolhatunk, dokumentumokat tárolhatunk, ezek verzióját nyomon követhetjük, egyszóval információt oszthatunk meg másokkal. Az ilyen módon felhalmozott információ viszont már tudást képvisel, rögzít és közvetít. Ez a tudás pedig kompetenciákat közvetíthet és vethet egymással szemben, amelynek eredményeképpen újabb kompetenciák is kialakulhatnak, gondoljunk csak a tapasztalat útján történő készségfejlesztésre. No, persze ez már maga az álomkategória, de a földön maradva tudásközvetítés és összevetés mindenképpen történik, amely beváltható (az egyén motiváltságától függően) készséggé is. Mindebben pedig hatalmas szerepet játszik a közösség fogalma. Egy olyan közösségé, amelyet maga a téma szervezett, és most tekintsünk el attól, hogy közvetlenül vagy közvetetten. Csoportosulásokról beszélünk tehát, melyek között nagy az átfedés, de ez már szociológia. Mindezt ugyebár idekint a

Tanulás egy második életben

A virtuális világok többsége olyan, mint a szerelem. Öl, butit és nyomorba dönt… Legalábbis az általános sajtóvélemény szerint, hiszen csak ebből lehet szenzációt csinálni. Most mégis felkaptam a fejem, mert az, amit elképzeltem, hogy a fenti hármason túl, még mi mindenre használható egy virtuális közösség, úgy tűnik, mégis működik. A Second Life egy internet alapú bitekből összerakott világ, amelyben – ahogyan a neve is mutatja – egy második életet élhetünk. Lényege, hogy a fizikai világ kivetülése, egy olyan világé, amelyben valódi énünk – vagy annak egy részének - másolata (amely nem mindig egyezik meg azzal, amit a fizikális létben láttatunk magunkból) éli mindennapjait, kapcsolatot teremt másokkal, egy szóval egy hatalmas szociális hálózat (szociótérkép) az egész játék. Eme rövid ismertető után pedig kattintsunk erre a blogbejegyzésre, és olvassunk el pár élő példát, hogy miként is használható a játék az ismeretek továbbítására, tudásmenedzselésre és azon belül az oktatásra v

Mumus tanárok

Tessék elolvasni az alábbi két internet tartalmat: - Kísérti a gyerekeket a büntető felelés - Margit Ha ezzel megvagyunk, akkor gondolkodjunk el egy picit. Mi a közös a két cikkben, hát nem az, hogy a tanár a mumus? Hiszen mit is üzenünk mindezzel a gyereknek? Hogy az élet egy rózsaszín barbiregény gumimacikkal. Töröljük el a tornasort, mert az megalázó. Mármint az, hogy olyanok vagyunk amilyenek? Ekkorára sikeredtünk. Na és? A tornasor nem rangsor. Egyszerűen azt az igényt elégíti ki, hogy rendezett képet alkot, és mindenki tudja hova kell állnia. Vagy az iskolapadokat is úgy alakítsuk ki, mindenki üljön oda, ahova akar? Középiskolában szokott működni, de érdekes módon az első pillanatban elfoglalt helyét mindenki őrzi, nem variál. Tény, ott nem is cél, hogy valamilyen rendezettség legyen. A tesiórán viszont ennek is meg kell lenni (főleg sorkatonai szolgálat nélkül). Na, és persze, hogy előfordul, a tanár olyat tesz, amit felnőtt korban is emlegetünk… (Van olyan, aki nem hallotta mé

A dicsőség zászlaja

Hat katona igyekszik egy zászlót felállítani. Ugye megvan a kép. Mindegy, hogy a fotóra gondolsz, vagy az azt mintául vevő szoborra, éppúgy szimbólumról beszélünk. Na, nem nekünk, hanem az amcsiknak az. Mi mást lehetne erre a szimbólumra építve csinálni, mint egy Halál ötven órája féle hősi hősfilmet, vagy egy Ryan közlegény féle tragédiás hősfilmet. Vagy egy olyant, amelyet Clint Eastwoodnak majdnem sikerült a Dicsőség zászlajával . Adott ugyebár a helyszín: Iwo Jima szigete , a Japán birodalom kapuja. Az időpont 1945. február 19. Az amerikai tengerészgyalogosok partra szállnak a szigeten, hogy 35 napnyi poklot átélve elfoglalják a csöppnyi vulkanikus hamuvilágot. A világot bejárt kép február 23-án készült, és ez képezi a film mozgatórugóját. A rendező ugyanis nem magáról erről a véres összecsapásról (8226 amerikai és 20703 japán katona esett el) készített filmet, hanem a zászló illetve annak felállítóinak utóéletéről . Visszaemlékezések formájában ugyan kapunk bőven vért és puskaro

Killers Kill, Dead Men Die

A film noir egy olyan stílus, melyet Hollywood magának teremtett a negyvenes, ötvenes években a színes, giccses nagymozik, musicalek ellenpólusaként. A noir filmek szinte mindegyike fekete fehér technikával készült, különös hangsúlyt helyezve a fények és árnyékok megjelenítésére, kihangsúlyozására. Ettől igazán nyomasztóvá váltak, és tökéletes belső borzongást értek el a többnyire bűnügyi drámákat feldolgozó filmekben. Ez a filmezési technika napjainkban is tovább él (gondoljunk csak a Sin City képi világára), bár természetesen sokszor már ugyanezt színesben élvezhetjük, ahol a fekete és fehér (illetve annak árnyalatai) mellett a paletta kiszélesedett, de a különleges beállítások, a fény-árnyék játék, az erre épülő depresszív hatás, és persze a kemény érzékiséget sugárzó sminkek megmaradtak. A stílus napjainkban is működőképes, ékes példája ennek a Vanity Fair fotósorozata , amelyet Annie Leibovitz és Michael Roberts fényképezett, és szinte minden hollywoodi sztár fellelhető a képeken.

Őfelsége pincére voltam

Valamikor, egyszer régen élt egy férfi, aki hitt benne, hogy az apró nem boldogít, és mégis mindenki ugrik utána. Élt egy férfi, aki vágyait hajtotta, és melynek eléréséért keményen dolgozott. Élt csehhonban egy pozitív férfi, töretlen életkedvvel, és optimista hittel. Élt egy férfi, aki szembe találta magát a náci és kommunista eszmékkel, mégsem ezek törték meg. Szóval volt ez a férfi, aki átélte a történelem groteszk fordulatait. És volt ez a férfi, aki vágyát elérve nem találta amit keresett. De volt ez a férfi, aki mégis megtalálta amire vágyott, csak ez már nem az a vágy volt. Jirí Menzel legújabb filmje egy csodás groteszk, melyen könnyesen nevetünk, és lelkünk közben sír. A vásznon megjelenő képkockák mindegyike Jan Ditě életútját mutatja be számunkra, hogy lett egyszerű vasúti virsli árusból Prága legelőkelőbb éttermének pincére, ahol egyszer még császári kitüntetésben is részesült. Ő az egyszerű emberfia, akit az élet ide-oda lökdös, mégis a töretlen jókedvének, és optimista h

A kurzor, a lélek és annak világa

Lehet, hogy bolond gondolat, de felmerült bennem milyen lenne kurzornak lenni. Ott ücsörögni órákon keresztül némán, és arra várni, hogy valaki elindítsa azt az alkalmazást, melyhez rendeltettél, majd ott lenni, meg nem lenni ott. Előtűnni, eltűnni. Elbújni, és vidáman előbukkanni. Unalmas? Hát nem kreatív életvitel azt biztos. Valaki leszek és gondoskodom róla, hogy bejárja a képernyőt a kis fekete pálcika, arrébb küldöm minden egyes billentyű lenyomásával egy karakternyit. Most jobb. Mert gondoskodni kell valakiről. Az éltet, az nyugtat. Azt mondják badarság. Azt mondom, szerintem is. Ha túljutsz azon, hogy ez frusztráljon, ha elfogadod magad annak, aki vagy, voltál, leszel, akkor ez nem zavar, egyszerűen tudod, hogy badar dolgokat művelsz. És most boldogságot okoztam egy kurzornak, hiszen szemernyi lehetőségeimhez képest változatosságot vittem unalmas életébe… De akarta ő ezt? Csak némán villog, és nem válaszol. Hol elő, hol el. Csak a tűnik benne a közös. Csak tűnik, csak hiszem, g