Napjainkban a blog teljesen elfogadott, szinte már kötelező érvényű dologgá nőtte ki magát. Úgy érezzük, hogy napjaink napló bejegyzéseit meg kell osztanunk egymással… Persze felmerülhet a kérdés, mire ez a felütés. Furcsa, de Bret Easton Ellis Amerikai Pszichojának olvasása közben végig az járt az eszemben, vajon ha az egyes fejezeteket egymás után felpakolnám egy bloghelyre, mekkora látogatottságot produkálna, de legfőképpen, sikerülne e eljutnom a könyv utolsó oldaláig… vagy a szolgáltató előbb lekapcsolna?Mindezt a könyv azért sugallja, mert felépítése teljesen naplószerű, éppen ettől olyan rémisztő. Egy New York-i yuppie életét vehetjük a kezünkbe, amely első betűjétől az utolsóig teljesen fikció, mégis valóságos. Egy olyan világba nyerhetünk bepillantást, ahol a hétköznapok annyira fájóak, hogy a társadalmi helyzet ordítva fordítja ki az elmét, és állítja szembe önmagával. Egy olyan társadalmi körben, ahol az élet értelmét képtelenek meghatározni annak tagjai, lényegét felszínes dolgokban keresik („Vajon a kerek inggallér túlságosan is előkelősködő vagy ellenkezőleg, túlságosan sportos –e?”), szórakozáshoz segédanyagot használnak (anélkül már nem megy, az üresség súlyának paradigmája), a legmenőbb ruhákban járnak, a legmenőbb tárgyakkal, eszközökkel veszik körbe magukat.
Mégis mindez nem elég. A lélek nem nyugszik, a határait próbálja. A lélek légüres terének azonban nincsenek határai. Pat Bateman nem is találja. Hiába hajszolja bele vágyait vadabbnál vadabb orgiákba, majd brutálisabbnál brutálisabb (kéj)gyilkosságokba, nem sikerül kitölteni azt a teret. Akciói lassan már kiáltások a világba, de az észre sem veszi őt. Sőt! Mintha mindez teljesen természetes lenne. És erre a könyv szerkezete is tökéletes példa. A szerző a könyv közepén még mérhetetlen részletességgel beszél Bateman őrült vágyainak kielégítéséről, a gyilkosságokról, a legvadabb pornót is meghazudtoló szexuális életéről, kegyetlen ámokfutásáról, majd a regény vége felé ezek a leíró részek megrövidülnek, míg végül már csak egy-egy utólagos említést kapunk az újabb áldozatokról. Mintha maga a naplóíró (Bateman) is belefáradt volna a részletezésbe, mintha őt sem hozza már lázba, és valljuk be, aki idáig eljut, már az is lustán átlépi szemével a vértől csöpögő sorokat… és ebbe belegondolni sokkal szörnyűbb, rémisztőbb, mintha minden egyes húscafat esetében sikoltva dobnánk a könyvet a sarokba. Bateman elborult állapotát leginkább az a rész tükrözi, amikor elköveti élete első és egyben utolsó gyermekgyilkosságát. Számunkra ennél rémisztőbb dolog nem létezik, a New York-i yuppie azonban nem a tettétől elborzadva nem végez több kiskorúval:„Bár eleinte elégedett vagyok magammal, egyszer csak valami gyászos szomorúság önt el, és arra gondolok, milyen hiábavaló, milyen hihetetlenül fájdalommentes elvenni egy gyermeknek az életét. Ennek az aprócska valaminek, mely előttem hever kicsavarodott tagokkal, véresen, nincsen se története még, sem említésre méltó múltja, vagyis voltaképp nem is ment vele veszendőbe semmi. Mennyivel gonoszabb (és egyszersmind élvezetesebb) tett olyasvalakit megfosztani az életétől, aki teljében van, akinek már legalábbis kibontakozóban van az élettörténete, aki házastársa valaki, akinek barátai vannak, életpályája van, akinek halála sokkal több embert fog gyászba borítani, mint egy gyermeké, olyat, aki hozzátartozóinak és ismerőseinek összesített bánata szinte végtelen is lehet akár, akinek halála sokkal, de sokkal több ember életét teszi tönkre, mint ennek a kisfiúnak a jelentéktelen, pirinyó halála.”
És van benne logika. Mert az igazi szörnyek gondolatában mindig van logika. Bateman azonban nem szörnyként született, korunk (vagy kórunk?) tette azzá. A könyv nem véletlenül naturalisztikus, hiszen ennél vadabb módszerrel nem is lehetne felnyitni szemünket, próbálhatjuk tagadni, de a napjaink ki- és megüresedett világában talán még ez sem elég, hogy kiszellőztessük lelkünket.(Talán a fentiekből is kiderül, hogy a könyv tényleg csak felnőtteknek szól, ahogyan a borítón is olvasható, és semmiképpen nem tizennyolc éven felülieknek, hanem felnőtteknek, akik lélekben és elmében is képesek már felnőttként olvasni!)
(a képek a könyvből készült filmből valók)
Megjegyzések