kisvilág

Kora reggel volt, a nap is álmosan ébredezett. Az utcák még az ürességtől kongtak, csak a parkban ébredeztek a hajléktalanok. Úgy tűnt, kellemes nap lesz. És akkor Kovács P. János egyszer csak megjelent a Váci út és az Árpád út kereszteződésében. Na nem úgy, hogy egyszer már valamikor létezett, és csak valami furcsa erő folytán most az egyik tér vagy idő síkról egyszer csak itt termett, mint ahogyan a tudományos fantasztikus könyvekben szokás. Nem! Szó sincs itt semmi ilyesmiről. Kovács P. János azelőtt soha nem létezett. Legalábbis ez a Kovács P. János. Ugyan a telefonkönyvben fellelhetőek néhányan, akik erre a névre hallgatnak, de ez a Kovács P. János egyikükre sem hasonlít. Ugyanakkor névváltoztatás sem történt. Kovács P. János egyszerűen csak megjelent a Váci út és az Árpád út kereszteződésében. Megjelenhetett volna akár is, pl. Szabó V. Márta vagy Takáts S. István, de nem jelentek meg, így róluk most nem esik itten szó. Kovács P. János egyszer csak ott volt, és kész! Körülnézett,

Az msn egy nagyszerű eszköz: - Csá! - Szasz! - Gyüssz holnap? - Ja! - Akkor oké! Pá! - Pá! Na, meg persze akár az alábbi is lezajlódhat ugyanezen az átvivő közegen: "… duczoli: A másik könyve, a "Kevesebb a nullánál" azt hiszem... valahol ugyanezt dolgozza föl. ezt a mérhetetlen ürességet. Azért félelmetes, hogy az élet mennyire fáj. Ha van cél, ha nincs, és ezt élvezzük. jnc: Igen, érdekes, hogy néha a fájdalmat élvezzük. Van, amikor tiszta „d epi ” az ember, erre ahelyett, hogy vidámító zenét rakna be, belök mindenféle „depizenét” , és azért teszi, mert tök jó, hogy fáj! duczoli: Hát igen. A mazochizmus az mazochizmus... De hát szerintem elég elborzasztó lehet csak bubble-gum aláfestéssel élni. Ha azt vesszük, a történeteinkben is csupa rossz történik, csak esetleg a végén megoldódik. Tehát a happy-end is egy negatív alapokon nyugszik. jnc: Dehogy történik a történeteinkben csupa rossz! Ez nagy tévedés. Csupa jó dolog is történik, csak azt nem vesszük észre, az

Amikor a nappal túl hosszú, és az éjjel, egyedül az éjszaka marad neked, amikor úgy érzed, itt hagynád ezt az életet, nos… ragaszkodj hozzá! Ne hagy magad, hiszen olykor mindenki sír és mindenkinek fáj. Olykor minden rossz. Itt az ideje, hogy tovaénekeld. Amikor a nappal éjjelbe fordul, (tarts ki, tarts ki) és úgy érzed, menni kellene, (tarts ki) amikor azt gondolod, ez az élet túl sok neked, nos… ragaszkodj hozzá! Mindenkinek fáj. Enyhítsd a barátaiddal! Mindenkinek fáj. De ne tedd fel a kezed! Óh, ne! Ne tedd fel a kezed! Ha úgy érzed egyedül vagy… Nem, nem, nem! Nem vagy magadban! Ha egyedül vagy ebben az életben, és a nappalok meg éjszakák hosszúak, amikor azt gondolod, ez az élet túl sok neked, hogy ragaszkodj hozzá… Nos… Néha mindenkinek fáj, mindenki sír, mert olykor mindenkinek fáj. Olykor mindenkinek fáj… Tehát, tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! Tarts ki! (Mindenkinek fáj. Nem vagy egyedül.) ( R.E.M. - Everybody Hurt

Napjainkban a blog teljesen elfogadott, szinte már kötelező érvényű dologgá nőtte ki magát. Úgy érezzük, hogy napjaink napló bejegyzéseit meg kell osztanunk egymással… Persze felmerülhet a kérdés, mire ez a felütés. Furcsa, de Bret Easton Ellis Amerikai Pszicho jának olvasása közben végig az járt az eszemben, vajon ha az egyes fejezeteket egymás után felpakolnám egy bloghelyre, mekkora látogatottságot produkálna, de legfőképpen, sikerülne e eljutnom a könyv utolsó oldaláig… vagy a szolgáltató előbb lekapcsolna? Mindezt a könyv azért sugallja, mert felépítése teljesen naplószerű, éppen ettől olyan rémisztő. Egy New York-i yuppie életét vehetjük a kezünkbe, amely első betűjétől az utolsóig teljesen fikció, mégis valóságos. Egy olyan világba nyerhetünk bepillantást, ahol a hétköznapok annyira fájóak, hogy a társadalmi helyzet ordítva fordítja ki az elmét, és állítja szembe önmagával. Egy olyan társadalmi körben, ahol az élet értelmét képtelenek meghatározni annak tagjai, lényegét felszín

Hol vad, hol lágy táncot jár a füst. Szorosan ölelkezik önmagával, majd egy spirált leírva szerteoszlik odafent a fák levelei között. Az enyhe szellő hangjára ropja az ütemet, és minden egyes fordulóban újabb és újabb gondolatot ragad magával bele az éjszakába. Megpörgeti és szerteoszlatja az elme szüleményeit. Kecsesen keringőzik egyet, majd mikor a zene változik, vad tangóba kezd, hogy salsával folytassa. Végül elfárad, és könnyedén a semmivé válik.

A világon minden tizenkettedik embernek van fegyvere. A kérdés azonban nem az, miként adjunk el nekik fegyvert, sokkal inkább az, hogyan vesszük rá a maradék tizenegyet, hogy ők is vegyenek. Az idézet lehet, hogy nem pontos, de ezzel a gondolatsorral nyit a Fegyvernepper, amely Nicolas Cage nagyszerű jutalomjátéka. Mit kezdjen egy ukrán menekült család gyermeke, ha Valaki akar lenni? Hát azzal kereskedik, ami a keze ügyébe kerül, és amire mindig, mindenhol szükség van. Azt mondják, az ismert emberi történelemben összesen kb. 250 év volt az, amelyben nem háborúzott valaki valakivel szemben. A XX. században azonban nehéz találni olyan időpontot amikor ne mészároltak volna valahol a földön, ahol párbeszéd helyett ne a fegyverek döntöttek volna. Ideális terep tehát egy olyan ember számára, aki képes bármit beszerezni, majd azon könnyedén túladni. És a Cage által megszemélyesített figura pontosan ilyen. Kalandok tömkelegén keresztül ismerjük meg a figurát, ahogyan a nyolcvanas évek közel-ke

A mai nap, a kollégám büszkén lobogtatott pár újságlapot a kezében, majd egy laza mozdulattal kihajtotta az egyik óriási fehér lapot elém, és mutatóujjával a lap jobb alsó sarkába mutatott, ahol szép nagybetűkkel volt olvasható a neve. Az Élet és Irodalom ugyanis leközölte cikkét, amelyben Dobszay László a pedagógiaképzést meglehetősen borúlátóan látó cikkére reflektál. Ajánlom szíves figyelmébe mindenkinek, mert megéri elolvasni mindkettő. A tudásmenedzsmenten alapuló képzés iránt érdeklődök különös figyelemmel olvassák el becses kollégám ( :D ) nagyszerű cikkét. Íme a pedagógia államformái: A pedagógiatudományok diktatúrája (Dobszay László) A tudásmenedzsment demokráciája (Jenei Zsolt)