Tessék elolvasni az alábbi két internet tartalmat:
- Kísérti a gyerekeket a büntető felelés
- Margit
Ha ezzel megvagyunk, akkor gondolkodjunk el egy picit. Mi a közös a két cikkben, hát nem az, hogy a tanár a mumus? Hiszen mit is üzenünk mindezzel a gyereknek? Hogy az élet egy rózsaszín barbiregény gumimacikkal. Töröljük el a tornasort, mert az megalázó. Mármint az, hogy olyanok vagyunk amilyenek? Ekkorára sikeredtünk. Na és? A tornasor nem rangsor. Egyszerűen azt az igényt elégíti ki, hogy rendezett képet alkot, és mindenki tudja hova kell állnia. Vagy az iskolapadokat is úgy alakítsuk ki, mindenki üljön oda, ahova akar? Középiskolában szokott működni, de érdekes módon az első pillanatban elfoglalt helyét mindenki őrzi, nem variál. Tény, ott nem is cél, hogy valamilyen rendezettség legyen. A tesiórán viszont ennek is meg kell lenni (főleg sorkatonai szolgálat nélkül). Na, és persze, hogy előfordul, a tanár olyat tesz, amit felnőtt korban is emlegetünk…
(Van olyan, aki nem hallotta még? Megmondták nekem, ha nem megyek szavalóversenyre, akkor meg fognak húzni. Nem mentem. Félévkor meg húztak. (legalább következetesek voltak) Év végén már nem mertek, de meg kellett érte dolgoznom, és egészen a bizi kézhezvételéig nem tudtam, hogy átmentem e.)
De nem fordultam ki ettől, nincs bennem szemernyi le akarok ugorni a hídról érzés sem. Sőt! Hálás vagyok kedves magyartanárnőmnek, mert a volt osztálytársakkal két sör között jókat kacagunk ezen, azaz kimondhatjuk, az akkori keserű élmény mára mosolyt csal az arcomra. Ugyanakkor meg is tanultam belőle valamit. Hiába teszel meg mindent, hiába tanulsz, hiába cselekszel, hiába és hiába, attól még pofára eshetsz de rendesen. Istenem, mi lesz a kölykökkel, amikor először elküldik őket a munkahelyükről, ahol korábban mindent megtettek, és agyon dolgozták magukat? Meg kell tanulni csalódni is, ismerni kell az igazságtalanságot is, hogy élni tudjunk vele, és kezelni tudjuk. A tanárnak persze nem dolga, hogy rajtunk élje ki kényes örömeit, azonban lassan már nemcsak ehhez a perverzióhoz, de a tényleges neveléshez sincsen semmilyen eszköze. Gyermekeink meg kikerülnek az életbe, burokban, önmagukkal eltelve, önképüket rettenetesen félreismerve, és téves dimenziókba helyezve, korlátaikat nem ismerve. Aztán pár év múlva azt mondjuk rájuk: depressziós.
A tanár énem védekezik most alapból, persze. Naná! Tény, a szakma hígult (lásd mai bejegyzés a felsőoktatásról). Tény nem sokat fizet. De az is tény, hogy nincs tekintélye. A szülök a tanárra mutogatnak, a tanár meg a szülőre és az üres pénztárcájára. Mert kifogások gyártásában jók vagyunk. A gyerek meg jót röhög, mert ő még nem távlatokban gondolkodik, hanem a pillanatnyi örömben, előnyben. Már pedig neki az előny, ha neki jogai vannak, és a jogokat valahogy úgy éli meg, azok magasabb rendűek, mint a kötelességek.
- Kísérti a gyerekeket a büntető felelés
- Margit
Ha ezzel megvagyunk, akkor gondolkodjunk el egy picit. Mi a közös a két cikkben, hát nem az, hogy a tanár a mumus? Hiszen mit is üzenünk mindezzel a gyereknek? Hogy az élet egy rózsaszín barbiregény gumimacikkal. Töröljük el a tornasort, mert az megalázó. Mármint az, hogy olyanok vagyunk amilyenek? Ekkorára sikeredtünk. Na és? A tornasor nem rangsor. Egyszerűen azt az igényt elégíti ki, hogy rendezett képet alkot, és mindenki tudja hova kell állnia. Vagy az iskolapadokat is úgy alakítsuk ki, mindenki üljön oda, ahova akar? Középiskolában szokott működni, de érdekes módon az első pillanatban elfoglalt helyét mindenki őrzi, nem variál. Tény, ott nem is cél, hogy valamilyen rendezettség legyen. A tesiórán viszont ennek is meg kell lenni (főleg sorkatonai szolgálat nélkül). Na, és persze, hogy előfordul, a tanár olyat tesz, amit felnőtt korban is emlegetünk…
(Van olyan, aki nem hallotta még? Megmondták nekem, ha nem megyek szavalóversenyre, akkor meg fognak húzni. Nem mentem. Félévkor meg húztak. (legalább következetesek voltak) Év végén már nem mertek, de meg kellett érte dolgoznom, és egészen a bizi kézhezvételéig nem tudtam, hogy átmentem e.)
De nem fordultam ki ettől, nincs bennem szemernyi le akarok ugorni a hídról érzés sem. Sőt! Hálás vagyok kedves magyartanárnőmnek, mert a volt osztálytársakkal két sör között jókat kacagunk ezen, azaz kimondhatjuk, az akkori keserű élmény mára mosolyt csal az arcomra. Ugyanakkor meg is tanultam belőle valamit. Hiába teszel meg mindent, hiába tanulsz, hiába cselekszel, hiába és hiába, attól még pofára eshetsz de rendesen. Istenem, mi lesz a kölykökkel, amikor először elküldik őket a munkahelyükről, ahol korábban mindent megtettek, és agyon dolgozták magukat? Meg kell tanulni csalódni is, ismerni kell az igazságtalanságot is, hogy élni tudjunk vele, és kezelni tudjuk. A tanárnak persze nem dolga, hogy rajtunk élje ki kényes örömeit, azonban lassan már nemcsak ehhez a perverzióhoz, de a tényleges neveléshez sincsen semmilyen eszköze. Gyermekeink meg kikerülnek az életbe, burokban, önmagukkal eltelve, önképüket rettenetesen félreismerve, és téves dimenziókba helyezve, korlátaikat nem ismerve. Aztán pár év múlva azt mondjuk rájuk: depressziós.
A tanár énem védekezik most alapból, persze. Naná! Tény, a szakma hígult (lásd mai bejegyzés a felsőoktatásról). Tény nem sokat fizet. De az is tény, hogy nincs tekintélye. A szülök a tanárra mutogatnak, a tanár meg a szülőre és az üres pénztárcájára. Mert kifogások gyártásában jók vagyunk. A gyerek meg jót röhög, mert ő még nem távlatokban gondolkodik, hanem a pillanatnyi örömben, előnyben. Már pedig neki az előny, ha neki jogai vannak, és a jogokat valahogy úgy éli meg, azok magasabb rendűek, mint a kötelességek.
Megjegyzések