Hava tegyem a lában? – ez itt most a kérdés. Furcsa, de a multiplex mozikban általában kényelmesen el szoktam férni, de ez itt most valahogy nem megy. Igen! Na, most? Nem, ez így is kényelmetlen. Egyébként a hátam is lekezdett fájni. Ja, persze, ha a filmet figyelném. Okos gondolat, de ez a tevékenység most valahogy nem megy. Eltelt egy óra a filmből, és nem történt semmi. Ne feledjük, Spielberg ekkor már partra szállt Normandiában. (Persze az a film is csak addig ért valamit.) De ami itt történik, azt a következőképpen lehetne leírni: végy egy színészt, aki rettentő mélyen bele tud nézni a kamerába (bármilyen szögből is filmezed), és helyezd pálmafák közé, majd egy hajóra, és dobj bele annyi demagóg, elcsépelt dumát, amennyit csak hallottál a háborúról. (Ezek egyébként végigkísérik a filmet.) De fel a székben, most talán történik valami. Patraszállás (nem történik semmi, és a feszültség is hiányzik, pedig ide az kellene). Menetelés (semmi, semmi, semmi…). Hulla (végre valami, ami valós, és nem túl művészi). Majd igen, végre robban, durran, lőnek, futnak, meghalnak, de mindezt úgy, hogy valóságérzet (amely a Ryan első félóráját jellemezte) elmarad. Repülnek az emberek, de a beállítások nem akarják megmutatni azt a háborút, amelyet fél évvel ezelőtt láthattunk a vásznon, de még a Szakasz vagy az Apokalipszis, most című filmekben (melyek szintén dzsungelháborút dolgoznak föl) is sokkal több a vér, a szakadt testrész, stb. (Tudom, hogy ez kegyetlen, de a film is pont erről a kegyetlenségről szól.) Egyre több a szenvedés, egyre több kín a filmben. Helyesbítek: Egyre több a művészi szenvedés, a művészi kín. Ráadásul mindezt a film három órás hosszának kétharmadán keresztül. Sok, sok, sok. Csak nem fér el a lábam. Ez van. Elnézést, ez most nem jött be. (A háború ihleti a művészeket, de a háborúban nincs semmi művészi!)
Hava tegyem a lában? – ez itt most a kérdés. Furcsa, de a multiplex mozikban általában kényelmesen el szoktam férni, de ez itt most valahogy nem megy. Igen! Na, most? Nem, ez így is kényelmetlen. Egyébként a hátam is lekezdett fájni. Ja, persze, ha a filmet figyelném. Okos gondolat, de ez a tevékenység most valahogy nem megy. Eltelt egy óra a filmből, és nem történt semmi. Ne feledjük, Spielberg ekkor már partra szállt Normandiában. (Persze az a film is csak addig ért valamit.) De ami itt történik, azt a következőképpen lehetne leírni: végy egy színészt, aki rettentő mélyen bele tud nézni a kamerába (bármilyen szögből is filmezed), és helyezd pálmafák közé, majd egy hajóra, és dobj bele annyi demagóg, elcsépelt dumát, amennyit csak hallottál a háborúról. (Ezek egyébként végigkísérik a filmet.) De fel a székben, most talán történik valami. Patraszállás (nem történik semmi, és a feszültség is hiányzik, pedig ide az kellene). Menetelés (semmi, semmi, semmi…). Hulla (végre valami, ami valós, és nem túl művészi). Majd igen, végre robban, durran, lőnek, futnak, meghalnak, de mindezt úgy, hogy valóságérzet (amely a Ryan első félóráját jellemezte) elmarad. Repülnek az emberek, de a beállítások nem akarják megmutatni azt a háborút, amelyet fél évvel ezelőtt láthattunk a vásznon, de még a Szakasz vagy az Apokalipszis, most című filmekben (melyek szintén dzsungelháborút dolgoznak föl) is sokkal több a vér, a szakadt testrész, stb. (Tudom, hogy ez kegyetlen, de a film is pont erről a kegyetlenségről szól.) Egyre több a szenvedés, egyre több kín a filmben. Helyesbítek: Egyre több a művészi szenvedés, a művészi kín. Ráadásul mindezt a film három órás hosszának kétharmadán keresztül. Sok, sok, sok. Csak nem fér el a lábam. Ez van. Elnézést, ez most nem jött be. (A háború ihleti a művészeket, de a háborúban nincs semmi művészi!)
Megjegyzések