(Egyszer minden jónak vége szakad... Az első, a második és a harmadik rész után íme a befejezés.)
Iskolánk elsődleges célnak tartja, hogy tanár és diákja közötti jó kapcsolatot. A tanár úr vezetése alatt is ekkora hangsúlyt fektettek a „családias háttérre”?
Igen, ez nagyon egyértelmű volt, hiszen elsősorban a tudományos diákkörrel foglalkozó hallgatóink, de a diplomatervekhez is rendszeresen bejártak a belső konzulensekhez. Gyakorlatilag a megbeszélt időpontokon kívül ezek a diákok a tanszéken voltak, leülhettek, laborokban dolgozhattak. Ez pedig azt jelenti, hogy azóta is nagyon sok oktatónak vannak olyan régi diákjai, akikkel olyan barátság alakult, mint a testvérek közötti viszony. Ezeket jól mutatja, hogy egy-egy ünnepség kapcsán szívesen visszajönnek ide. Ennek oka lehet az, hogy nem egy olyan viszony alakult ki, ami a Nagy tanár és a Kis diák között áll fenn, hanem kollégák vagyunk, üzemben dolgozunk. Nem nézi az üzemi munka ki a fiatalabb, ki az idősebb. Ez pedig összehozza az embereket, és változatlanul azt mondom, hogy egyedül a munka biztosítja a jó emberi kapcsolatok létráhozását.
Mennyire volt nehéz bekerülni akkoriban, és mennyire volt nehéz bennmaradni az iskola kapuin belül?
A főiskola színvonalát a végzett diákok munkája szabta meg, és ennek hatására az intézmény ismertsége fokozatosan növekedett. Ez maga után vonta azt a tényt, hogy egyre többen szerettek volna bekerülni a főiskolára, de a létszám itt is véges volt. A nehéz esetek akkor voltak, amikor meghúztuk a határvonalat, és valaki alá esett egy fél ponttal vagy egy ponttal. Rengeteg ember felhívott, rengeteg ember hívta a tanszékeket, de hát mégsem lehetett felvenni ezeket az embereket. Olyan kimutatást is csináltunk, hogy az első év tanulmányi eredményei között és az utolsó év tanulmányi eredményei között lehetett e különbséget kimutatni a magasabb illetve az alacsonyabb pontszámmal bekerülők között. A kimutatásból az derült ki, hogy bizony nem volt meghatározó a felvételi pontszám. Tehát aki alacsonyabb pontokkal jutott be a főiskolára, a három éves munkája alatt nem ért el rosszabb eredményt, min a magas pontszámmal bekerülő hallgatók. Azt hiszem ez is az iskolán folyó oktatást díjazza, és nem utolsó sorban magát a diákot, hiszen mindegyikük meg akarta mutatni, hogy megérdemelten került be az iskolába. Persze voltak olyan esetek is, hogy egyetemekről kerültek ide harmadévről. Még olyan is akadt, a diák elvégzett két évet a Műszaki Egyetemen, természetesen dolognak vette, hogy akkor őt egyenesen felveszik a Bánkira harmadévesnek. Mondom neki: Milyen alapon? Szó se lehet róla. Legfeljebb első évre, ha különbözetit tesz. Meg voltak zavarodva, hogy micsoda dolog, egyetemen két évet elvégez, és nem veszik fel egy főiskolára. Ebből is látszik, hogy miképpen vélekedtek akkoriban a főiskolákról, az egyetemekkel szemben. Volt olyan is, hogy eljött az egyetemről a hallgató, azt hitte itt minden olyan könnyedén megy, nem tanult, és innen is kibukott. Így minden évben 10-15% lemorzsolódott. Tehát vagy nem akart tanulni, vagy nem volt hajlandó felvenni az itteni ütemet, de ezt meg kellett tennünk – akármennyire is fájt – a végzett hallgatók elismerése érdekében.
Milyen érzés a tanár úr számára, hogy az, az iskola, amelyet megalapított, létrehozott, most az integráció következményeként megszűnik?
Azt hiszem, hogy a felsőoktatás terén nem lenne helyes, ha egy olyan szemlélettel, vagy olyan érzéssel próbálnánk közelíteni valamihez, hogy jaj, ha én alapítottam, akkor nehogy megszüntesse valaki. Itt mindig az előrehaladást, a fejlesztést kell figyelembe venni. A felsőoktatásnak pedig feladata, de minden más iskolának is, hogy szolgálni kell valamit. Ha ez az iskola, akár önálló iskolaként, akár egy iskolán belül egy karként szolgálja a gépész üzemmérnök képzést, akkor nincsen semmi probléma. Akkor ez ugyanolyan értékű munkát végez, mint ha önálló intézmény lenne.
Van-e üzenete a tanár úrnak, a jelenlegi hallgatók felé?
A jelenlegi hallgatóság sokkal nyitottabb lett a világra, és ezt mindenféle információs technika biztosítja a számukra. A számítástechnika napra készen a kezünkben van, hiszen már a főiskola előtt lehetőségük van hozzáférni számítógépekhez, melyeket szinte természetességgel kezelnek. Fontos, hogy ezt változatlanul folytatva, de magasabb szintű művelési lehetőséggel a mi iskolánkban tovább folytathassák. Ezt kérem tőlük, hogy ez mindenképpen elsődleges szempontú legyen. Informáltságuk legyen naprakész. Ehhez meg kell keresni a könyveket, cikkeket, televíziót, számítástechnikai eszközöket, azokat a lehetőségeket, amelyek őket naprakészen tájékozottá teszik. Egyet nem szabad elfelejteni. Ez a fajta tájékozottság fölnyitja a szemet, hogy milyen irányba dolgozzam, milyen irányba van kedvem menni, de napi konkrétumokkal ez nem helyettesíthető. Lehetek tájékozott, de csak a napi konkrét munkával tudok eljutni odáig, hogy önmagam is képes leszek olyan feladatot elvégezni, ami értéktermelő. Tehát csak a napi elvégzett munka kapcsán tudok előbbre jutni, és az a fajta munka fogja biztosítani az én egyéni jólétemet, majd a családom jólétét.
Köszönjük az interjút!
Iskolánk elsődleges célnak tartja, hogy tanár és diákja közötti jó kapcsolatot. A tanár úr vezetése alatt is ekkora hangsúlyt fektettek a „családias háttérre”?
Igen, ez nagyon egyértelmű volt, hiszen elsősorban a tudományos diákkörrel foglalkozó hallgatóink, de a diplomatervekhez is rendszeresen bejártak a belső konzulensekhez. Gyakorlatilag a megbeszélt időpontokon kívül ezek a diákok a tanszéken voltak, leülhettek, laborokban dolgozhattak. Ez pedig azt jelenti, hogy azóta is nagyon sok oktatónak vannak olyan régi diákjai, akikkel olyan barátság alakult, mint a testvérek közötti viszony. Ezeket jól mutatja, hogy egy-egy ünnepség kapcsán szívesen visszajönnek ide. Ennek oka lehet az, hogy nem egy olyan viszony alakult ki, ami a Nagy tanár és a Kis diák között áll fenn, hanem kollégák vagyunk, üzemben dolgozunk. Nem nézi az üzemi munka ki a fiatalabb, ki az idősebb. Ez pedig összehozza az embereket, és változatlanul azt mondom, hogy egyedül a munka biztosítja a jó emberi kapcsolatok létráhozását.
Mennyire volt nehéz bekerülni akkoriban, és mennyire volt nehéz bennmaradni az iskola kapuin belül?A főiskola színvonalát a végzett diákok munkája szabta meg, és ennek hatására az intézmény ismertsége fokozatosan növekedett. Ez maga után vonta azt a tényt, hogy egyre többen szerettek volna bekerülni a főiskolára, de a létszám itt is véges volt. A nehéz esetek akkor voltak, amikor meghúztuk a határvonalat, és valaki alá esett egy fél ponttal vagy egy ponttal. Rengeteg ember felhívott, rengeteg ember hívta a tanszékeket, de hát mégsem lehetett felvenni ezeket az embereket. Olyan kimutatást is csináltunk, hogy az első év tanulmányi eredményei között és az utolsó év tanulmányi eredményei között lehetett e különbséget kimutatni a magasabb illetve az alacsonyabb pontszámmal bekerülők között. A kimutatásból az derült ki, hogy bizony nem volt meghatározó a felvételi pontszám. Tehát aki alacsonyabb pontokkal jutott be a főiskolára, a három éves munkája alatt nem ért el rosszabb eredményt, min a magas pontszámmal bekerülő hallgatók. Azt hiszem ez is az iskolán folyó oktatást díjazza, és nem utolsó sorban magát a diákot, hiszen mindegyikük meg akarta mutatni, hogy megérdemelten került be az iskolába. Persze voltak olyan esetek is, hogy egyetemekről kerültek ide harmadévről. Még olyan is akadt, a diák elvégzett két évet a Műszaki Egyetemen, természetesen dolognak vette, hogy akkor őt egyenesen felveszik a Bánkira harmadévesnek. Mondom neki: Milyen alapon? Szó se lehet róla. Legfeljebb első évre, ha különbözetit tesz. Meg voltak zavarodva, hogy micsoda dolog, egyetemen két évet elvégez, és nem veszik fel egy főiskolára. Ebből is látszik, hogy miképpen vélekedtek akkoriban a főiskolákról, az egyetemekkel szemben. Volt olyan is, hogy eljött az egyetemről a hallgató, azt hitte itt minden olyan könnyedén megy, nem tanult, és innen is kibukott. Így minden évben 10-15% lemorzsolódott. Tehát vagy nem akart tanulni, vagy nem volt hajlandó felvenni az itteni ütemet, de ezt meg kellett tennünk – akármennyire is fájt – a végzett hallgatók elismerése érdekében.
Milyen érzés a tanár úr számára, hogy az, az iskola, amelyet megalapított, létrehozott, most az integráció következményeként megszűnik?Azt hiszem, hogy a felsőoktatás terén nem lenne helyes, ha egy olyan szemlélettel, vagy olyan érzéssel próbálnánk közelíteni valamihez, hogy jaj, ha én alapítottam, akkor nehogy megszüntesse valaki. Itt mindig az előrehaladást, a fejlesztést kell figyelembe venni. A felsőoktatásnak pedig feladata, de minden más iskolának is, hogy szolgálni kell valamit. Ha ez az iskola, akár önálló iskolaként, akár egy iskolán belül egy karként szolgálja a gépész üzemmérnök képzést, akkor nincsen semmi probléma. Akkor ez ugyanolyan értékű munkát végez, mint ha önálló intézmény lenne.
Van-e üzenete a tanár úrnak, a jelenlegi hallgatók felé?
A jelenlegi hallgatóság sokkal nyitottabb lett a világra, és ezt mindenféle információs technika biztosítja a számukra. A számítástechnika napra készen a kezünkben van, hiszen már a főiskola előtt lehetőségük van hozzáférni számítógépekhez, melyeket szinte természetességgel kezelnek. Fontos, hogy ezt változatlanul folytatva, de magasabb szintű művelési lehetőséggel a mi iskolánkban tovább folytathassák. Ezt kérem tőlük, hogy ez mindenképpen elsődleges szempontú legyen. Informáltságuk legyen naprakész. Ehhez meg kell keresni a könyveket, cikkeket, televíziót, számítástechnikai eszközöket, azokat a lehetőségeket, amelyek őket naprakészen tájékozottá teszik. Egyet nem szabad elfelejteni. Ez a fajta tájékozottság fölnyitja a szemet, hogy milyen irányba dolgozzam, milyen irányba van kedvem menni, de napi konkrétumokkal ez nem helyettesíthető. Lehetek tájékozott, de csak a napi konkrét munkával tudok eljutni odáig, hogy önmagam is képes leszek olyan feladatot elvégezni, ami értéktermelő. Tehát csak a napi elvégzett munka kapcsán tudok előbbre jutni, és az a fajta munka fogja biztosítani az én egyéni jólétemet, majd a családom jólétét.
Köszönjük az interjút!
Megjegyzések