Adott egy fiatal kölyök, aki befejezve az iskolát hátat fordít a világnak, és megindul. Persze könnyű dolga van, hiszen Amerikában meg lehet indulni, van hova menni. Ugyanakkor cselekedete teljesen értelmetlen. Hátrahagyva mindent (családot, pénzt, miegymást) magasztos eszméket hangoztatva útnak indul, és bejárva a kontinenst alaszkai vadonban leli halálát. Logikus ésszel persze nincs értelme a dolognak, hiszen romantikus eszméket követve meddig maradhatunk életben? Mégis a bejárt út szépsége és élménye több, mint ami sokunknak megadatik. Persze ez az út mégis felemás, és ezt leginkább a főszereplő fiatalember utolsó felkarcolt mondata tudatja velünk: Mit ér ennyi élmény, ha nincs kivel megosztani?
Arra már rájöttem, hogy Sean Pennt nagyon kedvelem, mint színészt. Tehetséges az ürge, az biztos. Most azonban rendezőként láthatjuk, és bizony itt is nagyszerű munkát végzett. Lehet, hogy néha picit művészi képeket látunk, mégis rettentően bele tudjuk élni magunkat a történetbe. A legnagyobb plussz pont pedig a kamera mögötti embert illeti. Ilyen szépen fényképezett filmet nagyon régen láttam. Öröm elmerülni a természeti képekben.
A film alatt rengeteg gondolatot kapunk. Gondolatokat, amelyek magunkkal viszünk, és amelyek miatt biztosan újra kell nézni egy idő tán a filmet. Persze ehhez előbb egyszer legalább látni kell, mert ennyiszer biztos meg kell nézni. Olyan film ez, amely után nagyon szívesen elolvasnám az alapjául szolgáló könyvet. Majd egyszer, ha végre újra lesz időm egy regényt kézbe venni...
Megjegyzések