Bevallom őszintén az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, vajon hol helyezkedik el a konnektivizmus, mint tanuláselmélet. Már amennyiben ugye tanuláselmélet!
Gondolkodási folyamataimból valószínűleg hiányzik az akadémikus rész. Szememre vethetik sokan, hogy írásaimban nagyon kevés a hivatkozás. Ennek oka talán, hogy túl hamar továbbgondolom azokat a dolgokat, melyeket olvasok, és valljuk be nem sokat olvasok. Nem sokat, legalábbis a pedagógiai szakterületről. Tapasztalatból építkezem. Így lehet, néha feltalálom a spanyolviaszt, de nem baj.
Mivel így az elején már sikerült eléggé eltérnem a kitűzött témámtól, gyorsan megpróbálom megmagyarázni, miért is írtam a fentieket (amelynek bővebb kifejtése akár egy teljes postot is megérne).
Nincs mögöttem nagy szakirodalom, nincs mögöttem az, az elolvasott több százezer oldal, ahonnan hivatkozhatnék. Nem sok elméleti okosságot mesélhetnék a tanuláselméletekről. (Gyakorlatban ismerkedtem az e-learning világával, a későbbiekben ismertetett tanárszemmel.) Éppen ezért, amikor először találkoztam a konnektivizmus fogalmával azzal a körítéssel, hogy 4. tanuláselmélet, készséggel elhittem. Aztán a II. Oktinfen ezt megkérdőjelezték. Első pofon, de a személyek hitelesek, készséggel hiszek nekik is. Majd az Osztálytermi közösségi munka során további számos kérdés merült fel. Itt volt az ideje összegezni, végiggondolni a dolgokat.
Mindenek előtt, ha tanuláselméletről beszélünk, akkor mindegyik esetén találhatunk olyan közös pontokat, amelyek alapján vizsgálódhatunk. Mindegyik elmélet hangsúlyt fektet a tanuló helyére a tanulási folyamatban, mindegyik vizsgálja a jelentés, a tudás létrejöttét, annak leképzését, és nem utolsó sorban rengeteg módszertani elemet biztosítanak.
Ugyanakkor megfigyeltem az utóbbi időkben egy nagyon erős jellemzőjét mindegyik tanuláselméletnek: Éles határokkal igyekeznek elhatárolódni a többitől. A tanuláselméletek kirekesztőek, fajgyűlölőek.
Azt hiszem az előző mondat vége kellőképpen provokatív volt ahhoz, hogy most egy picit magára hagyjuk, és valami másról is szót ejtsünk. Lógva hagyom tehát a gondolatot, szándékolt provokációval.
A számítógépes játékok terén sokszor kategorizálunk. Régen ezt nagyon jól meg is tehettük: akció és ügyességi játékok, kaland és szerepjátékok, stratégiai és menedzser játékok, logikai játékok, szimulátor játékok.
Napjainkra azonban ezek a kategóriaelemek egymásba csúsztak, nehéz éles határokkal megmondani, hogy egy-egy kész alkotás melyik klasszikus elemből építkezik (leginkább mindegyikből). (Ez utóbbi mondatot innen idéztem, szerintem megéri majd elolvasni, ha fent lesz ;) )
Ez a fajta dobozolásmentes gondolkodás, az univerzalizálódás az élet más területein is megfigyelhető. Gondoljunk csak mobiltelefonjainkra, ahol a telefon már csak egy megszokásból használt szófordulat.
Világunkban nagyon érzékelhető, hogy kétféle megközelítés kezd uralkodóvá lenni, és ebből az univerzális sokkal szélesebb körben terjed. Természetesen ennek ellentéte is életben van, azaz a specializálódás. Ez utóbbiak egyre kisebb területre fókuszálnak, és annak minden speciális igényét igyekeznek kielégíteni.
No, de mi köze ennek az oktatáshoz? Nos, nagyon egyszerű. Nincs olyan tanuló, akit specifikusan taníthatunk, aki specifikusan tanul.
Na, nemár? Minden tanuló specifikus!
Egyén szintjén specifikus. De nem írhatjuk le őket egyetlen jól kezelhető sémával, így nem lehetünk specifikusak egy adott sémával.
A tanárnak tehát univerzálisnak kell lennie!
És a tanár univerzális. Fel is hozom itt rögtön az én kis feleségemet, aki, amikor hazaérek akkor éppen papírokat vagdos, táblázatokat rajzol, feladatokat gyűjt és alkot, képzeletben csoportokat képez, kooperatív és kollaboratív feladatokat talál ki, interaktív táblára készít egyszerű szösszeneteket, a youtube-ról német gyerekdalokat töltet le velem (a tantermekben nincs internet), szóval tanárként dolgozik. Tehát módszereket használ, méghozzá tanulásmódszertanok által biztosított módszereket. Csak éppen nem gondol rá! Nem gondolkodik azon, most behaviorista vagy kognitív esetleg konstruktív pedagógiai elemet használ. Egy dolog érdekli, márpedig nagyon, a célközönség, és annak a kérdésköre, hogy az adott ismeretanyagot miképpen tudja a célközönség számára leginkább befogadható (érhető) módon ismertetni úgy, hogy az számukra minél könnyebben jelentéssé alakuljon át. Tehát célcsoportot elemez. A végeredménye az lesz, hogy a célcsoporthoz igazítja az alkalmazott módszertári elemeket.
Ha nekiállnánk elemezni, hogy egy tanár milyen módszertani elemeket használ, és azok mely tanuláselmélethez köthetőek, láthatnánk, bizony mindegyikből csemegézik, és annak arányát, mikor melyikből mennyit, azt a célcsoport határozza meg. (és a célcsoport lehet most 1 személy is (bár az nem csoport, de ezen most lépjünk túl), attól függően, milyen formai körülmények között valósul meg a képzés)
(Zárójelben jegyzem meg, hogy éppen most olvastam a II. Oktinf tanulmány kötetét, amelyben ugyan más szempontok alapján, de a tanárok által alkalmazott módszerekről Lakatosné Török Erika a Kecskeméti Főiskoláról szinte pontosan ugyanezt állítja.)
A tanár tehát nem kirekesztő, nem fajgyűlölő!
Kezd körbeérni a dolog… Legalábbis azok számára, akik még nem kattintottak tovább „Ez megőrült/bolond/zseni!” felkiáltással. (A kihagyott rész szabadon kitölthető, de a területet kijelölve segítséget is kaphat.) Kitartó olvasók már kezdhetik sejteni, mire megy ki a játék.
Az iPhone ugye arra célra készült, hogy ne készüljön semmilyen célra azon kívül, hogy mindenre. Ott vannak a különböző alkalmazások, amelyeket egy közös platform foglal magába. Az egyes, akár azonos célt szolgáló programok fölé egy közös felület épül.
Talán jobb példa erre az annak idején az ország vezető távközlési cégénél történt fúzióból adódó ügyfélszolgálati programok összemosása. Volt ugyebár a vezetékeseknek egy ügyfélszolgálati programja, annak saját adatbázissal és az összes többi ehhez szükséges dologgal, meg ugye volt a mobilosoknak is. Aztán a két „céget” összevonták, egy ügyfélszolgálat lett. Volt két program, azonos célra, de különböző működési logikával és részleges adatátfedéssel. A megoldás: létrehoztak egy harmadik alkalmazást, amely elfedte a két régi ügyfélszolgálati alkalmazást, azokra épült, azokra támaszkodott, de egységes felületet biztosított. Ugyanakkor lehetőséget adott új, a régi kettőben nem létező dolgok megvalósítására is. Azaz a két régi egymással párhuzamosan meglévő réteg fölé egy mindkettőt lefedő réteg került.
Akkor gyűjtsük össze tehát azt, amink van. Vannak a kirekesztő, kockásodó, azonos célt megvalósító egymás mellett párhuzamosan futó tanuláselméleteink, és vannak a tanáraink, akik ebből is és abból is mazsoláznak. Tehát a tanárok használnak valamilyen „fedőalkalmazást”, amely a tanuláselméletek fölött helyezkedik el? Igen!
Vannak nekünk ezek a kedvenc hálózataink.
A konnektivizmus tehát szerintem egy olyan szemléletmód, amely a hálózatok tudományát hívja segítségül, hogy megmagyarázza a tanulási folyamatokat, kapcsolatot biztosítson a módszertanok között. Ugyanakkor pont ez a lepel vagy fedő szerep ad biztosítékot arra, hogy az egyén és a közösség szintjén is vizsgálható legyen a tanulási folyamat, a létrejövő tudás.
Ebből kifolyólag tehát lehet egy külön szemlélet, és lehet akár 4. elmélet is. Olyan elmélet, amely a hálózatok szemszögéből vizsgálja a tanulást, és így nézetében a másik fölé emelkedik. (Ez csak vizsgálati szemszöget jelent, nem pedig bármiféle értékrend szerinti többletet.)
A hálózatos szemlélet ugyanúgy magyarázattal szolgál a tanulási folyamatra, a létrejövő tudáselemekre, és ugyanúgy kínál módszertanokat, még akkor is, ha ez utóbbiak terén merít a korábbi elméletek tárházából, azokat szemléletében azonban átalakítva alkalmazza.
Azt hiszem, ez jó záró bejegyzés lesz a htk01-re :)
Gondolkodási folyamataimból valószínűleg hiányzik az akadémikus rész. Szememre vethetik sokan, hogy írásaimban nagyon kevés a hivatkozás. Ennek oka talán, hogy túl hamar továbbgondolom azokat a dolgokat, melyeket olvasok, és valljuk be nem sokat olvasok. Nem sokat, legalábbis a pedagógiai szakterületről. Tapasztalatból építkezem. Így lehet, néha feltalálom a spanyolviaszt, de nem baj.
Mivel így az elején már sikerült eléggé eltérnem a kitűzött témámtól, gyorsan megpróbálom megmagyarázni, miért is írtam a fentieket (amelynek bővebb kifejtése akár egy teljes postot is megérne).
Nincs mögöttem nagy szakirodalom, nincs mögöttem az, az elolvasott több százezer oldal, ahonnan hivatkozhatnék. Nem sok elméleti okosságot mesélhetnék a tanuláselméletekről. (Gyakorlatban ismerkedtem az e-learning világával, a későbbiekben ismertetett tanárszemmel.) Éppen ezért, amikor először találkoztam a konnektivizmus fogalmával azzal a körítéssel, hogy 4. tanuláselmélet, készséggel elhittem. Aztán a II. Oktinfen ezt megkérdőjelezték. Első pofon, de a személyek hitelesek, készséggel hiszek nekik is. Majd az Osztálytermi közösségi munka során további számos kérdés merült fel. Itt volt az ideje összegezni, végiggondolni a dolgokat.
Mindenek előtt, ha tanuláselméletről beszélünk, akkor mindegyik esetén találhatunk olyan közös pontokat, amelyek alapján vizsgálódhatunk. Mindegyik elmélet hangsúlyt fektet a tanuló helyére a tanulási folyamatban, mindegyik vizsgálja a jelentés, a tudás létrejöttét, annak leképzését, és nem utolsó sorban rengeteg módszertani elemet biztosítanak.Ugyanakkor megfigyeltem az utóbbi időkben egy nagyon erős jellemzőjét mindegyik tanuláselméletnek: Éles határokkal igyekeznek elhatárolódni a többitől. A tanuláselméletek kirekesztőek, fajgyűlölőek.
Azt hiszem az előző mondat vége kellőképpen provokatív volt ahhoz, hogy most egy picit magára hagyjuk, és valami másról is szót ejtsünk. Lógva hagyom tehát a gondolatot, szándékolt provokációval.
A számítógépes játékok terén sokszor kategorizálunk. Régen ezt nagyon jól meg is tehettük: akció és ügyességi játékok, kaland és szerepjátékok, stratégiai és menedzser játékok, logikai játékok, szimulátor játékok.
Napjainkra azonban ezek a kategóriaelemek egymásba csúsztak, nehéz éles határokkal megmondani, hogy egy-egy kész alkotás melyik klasszikus elemből építkezik (leginkább mindegyikből). (Ez utóbbi mondatot innen idéztem, szerintem megéri majd elolvasni, ha fent lesz ;) )
Ez a fajta dobozolásmentes gondolkodás, az univerzalizálódás az élet más területein is megfigyelhető. Gondoljunk csak mobiltelefonjainkra, ahol a telefon már csak egy megszokásból használt szófordulat.
Világunkban nagyon érzékelhető, hogy kétféle megközelítés kezd uralkodóvá lenni, és ebből az univerzális sokkal szélesebb körben terjed. Természetesen ennek ellentéte is életben van, azaz a specializálódás. Ez utóbbiak egyre kisebb területre fókuszálnak, és annak minden speciális igényét igyekeznek kielégíteni.No, de mi köze ennek az oktatáshoz? Nos, nagyon egyszerű. Nincs olyan tanuló, akit specifikusan taníthatunk, aki specifikusan tanul.
Na, nemár? Minden tanuló specifikus!
Egyén szintjén specifikus. De nem írhatjuk le őket egyetlen jól kezelhető sémával, így nem lehetünk specifikusak egy adott sémával.
A tanárnak tehát univerzálisnak kell lennie!
És a tanár univerzális. Fel is hozom itt rögtön az én kis feleségemet, aki, amikor hazaérek akkor éppen papírokat vagdos, táblázatokat rajzol, feladatokat gyűjt és alkot, képzeletben csoportokat képez, kooperatív és kollaboratív feladatokat talál ki, interaktív táblára készít egyszerű szösszeneteket, a youtube-ról német gyerekdalokat töltet le velem (a tantermekben nincs internet), szóval tanárként dolgozik. Tehát módszereket használ, méghozzá tanulásmódszertanok által biztosított módszereket. Csak éppen nem gondol rá! Nem gondolkodik azon, most behaviorista vagy kognitív esetleg konstruktív pedagógiai elemet használ. Egy dolog érdekli, márpedig nagyon, a célközönség, és annak a kérdésköre, hogy az adott ismeretanyagot miképpen tudja a célközönség számára leginkább befogadható (érhető) módon ismertetni úgy, hogy az számukra minél könnyebben jelentéssé alakuljon át. Tehát célcsoportot elemez. A végeredménye az lesz, hogy a célcsoporthoz igazítja az alkalmazott módszertári elemeket.
Ha nekiállnánk elemezni, hogy egy tanár milyen módszertani elemeket használ, és azok mely tanuláselmélethez köthetőek, láthatnánk, bizony mindegyikből csemegézik, és annak arányát, mikor melyikből mennyit, azt a célcsoport határozza meg. (és a célcsoport lehet most 1 személy is (bár az nem csoport, de ezen most lépjünk túl), attól függően, milyen formai körülmények között valósul meg a képzés)
(Zárójelben jegyzem meg, hogy éppen most olvastam a II. Oktinf tanulmány kötetét, amelyben ugyan más szempontok alapján, de a tanárok által alkalmazott módszerekről Lakatosné Török Erika a Kecskeméti Főiskoláról szinte pontosan ugyanezt állítja.)
A tanár tehát nem kirekesztő, nem fajgyűlölő!
Kezd körbeérni a dolog… Legalábbis azok számára, akik még nem kattintottak tovább „Ez megőrült/bolond/zseni!” felkiáltással. (A kihagyott rész szabadon kitölthető, de a területet kijelölve segítséget is kaphat.) Kitartó olvasók már kezdhetik sejteni, mire megy ki a játék.
Az iPhone ugye arra célra készült, hogy ne készüljön semmilyen célra azon kívül, hogy mindenre. Ott vannak a különböző alkalmazások, amelyeket egy közös platform foglal magába. Az egyes, akár azonos célt szolgáló programok fölé egy közös felület épül.
Talán jobb példa erre az annak idején az ország vezető távközlési cégénél történt fúzióból adódó ügyfélszolgálati programok összemosása. Volt ugyebár a vezetékeseknek egy ügyfélszolgálati programja, annak saját adatbázissal és az összes többi ehhez szükséges dologgal, meg ugye volt a mobilosoknak is. Aztán a két „céget” összevonták, egy ügyfélszolgálat lett. Volt két program, azonos célra, de különböző működési logikával és részleges adatátfedéssel. A megoldás: létrehoztak egy harmadik alkalmazást, amely elfedte a két régi ügyfélszolgálati alkalmazást, azokra épült, azokra támaszkodott, de egységes felületet biztosított. Ugyanakkor lehetőséget adott új, a régi kettőben nem létező dolgok megvalósítására is. Azaz a két régi egymással párhuzamosan meglévő réteg fölé egy mindkettőt lefedő réteg került.Akkor gyűjtsük össze tehát azt, amink van. Vannak a kirekesztő, kockásodó, azonos célt megvalósító egymás mellett párhuzamosan futó tanuláselméleteink, és vannak a tanáraink, akik ebből is és abból is mazsoláznak. Tehát a tanárok használnak valamilyen „fedőalkalmazást”, amely a tanuláselméletek fölött helyezkedik el? Igen!
Vannak nekünk ezek a kedvenc hálózataink.
A konnektivizmus tehát szerintem egy olyan szemléletmód, amely a hálózatok tudományát hívja segítségül, hogy megmagyarázza a tanulási folyamatokat, kapcsolatot biztosítson a módszertanok között. Ugyanakkor pont ez a lepel vagy fedő szerep ad biztosítékot arra, hogy az egyén és a közösség szintjén is vizsgálható legyen a tanulási folyamat, a létrejövő tudás.
Ebből kifolyólag tehát lehet egy külön szemlélet, és lehet akár 4. elmélet is. Olyan elmélet, amely a hálózatok szemszögéből vizsgálja a tanulást, és így nézetében a másik fölé emelkedik. (Ez csak vizsgálati szemszöget jelent, nem pedig bármiféle értékrend szerinti többletet.)
A hálózatos szemlélet ugyanúgy magyarázattal szolgál a tanulási folyamatra, a létrejövő tudáselemekre, és ugyanúgy kínál módszertanokat, még akkor is, ha ez utóbbiak terén merít a korábbi elméletek tárházából, azokat szemléletében azonban átalakítva alkalmazza.
Azt hiszem, ez jó záró bejegyzés lesz a htk01-re :)
Megjegyzések
a konnektivizmus egy jó és új irány. de még nem elmélet, csak egy érdekes spekuláció. ezért olyan vonzó. izgalmas évek előtt állunk!
ha elmegyünk a végéig, hogy az emberi egyban mi történik, akkor még mindig nem tudunk biztos válaszokat. a hálózatok modellje jól hangzik ezért gondoljuk elméletnek. de még nincsen sok bizonyítékunk és ismételhető kisérletünk a továbblépésre. ezért nem állja meg a helyét a tudományos elméletek között.
én jelen pillanatban azt gondolom, hogy a technológia új szempontokat adott az emberek közti viszony és gondolkodás tanulmányozására. de nem látom tisztán, hogy a korábbi években megfogalmazott hálózat modellnek egy kivetítéséről van szó a tanulás folyamataira, vagy tényleg új önálló modellről, ami alapoz a hálózatok törvényeire.
ezért voltak kételyeim, emlékszel, a hálózatok könyvekkel kapcsolatban. NINCS bennük "heuréka élmény". amit leírnak az nem új. márpedig ha nem új, - csak az eddig ismertek posztmodern újra leverése - akkor a konnektivizmus sem lesz új elmélet. a szigorú fogalom elemzésen alapuló kritika ízekre fogja szedni....
izgalmas lesz, mondom!