Úgy tűnik, az utóbbi időben a blog átment filmajánlóba, mégis, erről a filmről írni kell! Igen, felkiáltójellel. A film ugyanis 2007-ben mindenkit meglepett, amikor megkapta a legjobb filmnek járó jelölést a Filmakadémiától (Oscartól, na). Ha az ember megtekinti a film adatlapját, akkor láthatja is, hogy nem ez volt az egyetlen jelölése, és bizony díjakat is söpört be szép számmal.Mégis mi ebben a meglepő? Csupán annyi, hogy ebben a filmben nincs semmi olyan, ami a megnövelte volna elkészítésének a büdzséjét, és így egyértelműen létrehozva olyan technikai elemeket, amelyek miatt szinte biztos pár aranyszobor begyűjtése.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ebben a filmben nincsenek nagyjelenetek. Dehogynem, hiszen már a plakáton is az lett megjelenítve, ahogyan a család fut a mikrobusz után, amely csak hármas fokozatban hajlandó elindulni, így be kell lökni, majd amikor már bőg a motor mindenki ugorhat fel rá. Vagy ott van a nagypapa „szöktetése” (szándékosan ennyit írok, hiszen aki nem látta, annak nagy élmény lesz), vagy a film végén az együtt táncoló család.
Azt hiszem most nagyon előre szaladtam. A család kicsi kincse egy road movie. Igen, ezt a szép angol szót illik használni azokra a filmekre, amikor kocsiba pattannak, és A pontból valamiért elmennek B pontba. Itt a pontok közötti utazás oka, hogy a család szemefénye, a kicsi Olive eljuthasson álmai birodalmába, egy gyermekszépségversenyre. Látva a kislányt, mi már rögtön tudjuk, hogy az álom leginkább csak álom maradhat, de az álmokat olykor meg lehet valósítani, még ha nem is mindig úgy, mint ahogyan azt elképzeljük. A család útra kel hát, hogy segítsenek megvalósítani egy álmot, amelynek cukormázas felszíne mögött még ők sem látják a valóságot. Hiszen az apa lelkes optimizmusába vetett hite képtelen átengedni a valóságot, még a saját kudarcait sem képes észrevenni. Mégis ez a hit viszi előre, és ha egyedi módon, de meg is oldódik minden konfliktus. Aztán ott a lökött bátyó, aki a tinédzserkor legnagyobb depressziójával küzd: a „ki vagyok én, mit akarok az életben és mi ez az egész, amúgy is utálok mindent” életérzéssel. A nagypapáról legyen elég annyi, hogy éppen most pótol be mindent, ami ifjonc korában kimaradt, és bizony néha rá is gyújt egy boldogságrúdra. A családhoz kerülő nagybácsi pedig túl van egy lelki válság okaként megkísérelt öngyilkosságon. Nem véletlenül hagytam a végére az anyát, hiszen gondoltam addig is időt nyerek, hogy vele mi is van tulajdonképpen, de nem sikerült találnom semmit. Leginkább ő tűnik normálisnak a családban, olyannak, aki képes kezelni ezt az egész káoszt, és összetartja az egész famíliát.
Most persze úgy tűnhet, hogy ez egy dilis család dilis utazása. Lehet. Pedig a valóságban ők nagyon is valódiak. Nézzünk picit bele a saját családunk dolgaiba, és biztos vagyok benne, hogy ha nem is ennyire felnagyítva, de találunk sok furcsaságot. Mert a film nem más, mint egy bájos tükör magunknak, az életünknek, az álmainknak. Egy kacagtató út megfilmesítése, melyen könnyesre nevethetjük magunkat. Hiszen szereplőit nem lehet nem szeretni (leírva lehet, hogy rémisztő volt, de meg kell nézni őket), és céljaik eléréséért nem lehet nem szurkolni nekik, sőt, a végén hiába tudjuk már a film elején, hogy a kislány álma nem megvalósítható, mégis szurkolunk, hogy talán mégis. És ha azt vesszük, akkor tényleg, csak tudnunk kell értékelni azt, amit kaptunk az élettől, és mosolyogva értékelni minden pillanatot. Mint ezt a filmet, mert A család kicsi kincse, tényleg egy valódi kincs, egy olyan film, ami családunk kicsi kincse lehet…
Megjegyzések