kisvilág

Itt tespedek a fotelban, és nézem a televíziónak nevezett készüléket. Persze olimpia a téma. Na, de hogyan? Csalódás! Csalódás! Csalódás! Mást se szajkóznak. Érted, magyar! Csalódj, mert te otthon ülsz a fotelban, és csalódnod kell, sőt negatívan kell nézned hazánk sportolóira. Hiszen, mit képzelnek ezek, hogy csak ötödikek egy olimpián, hogy a világ legjobbjai közül csak ötödikek? Ez sportteljesítmény? Szerintem haza se jöjjenek. Vagy csak fű alatt. Persze a pénz, meg a kormány a hibás. De miért is? Ja, hogy nincs arany! Az nincs, de van ezüst, bronz, meg negyedik, ötödik, hatodik, stb. helyezés. De nem, nekünk az arany kell, különben csalódunk! Itt egy kis ország, emberállomány alig, de mi csalódunk a fotelben, mert hazánk sportolói nem hoznak aranyat. És persze a sajtó ezt mélyíti bennünk. Miért nem azt halljuk, hogy mekkora eredmény másodiknak lenni, vagy akár ötödiknek? Nem, inkább azt halljuk, hogy ez szörnyű, de bénák, hát miért nem hoztak aranyat? Tanuljunk már meg örülni minde...

Képzeld el, hogy éveken át tanulsz. Átéled életed első nagy vizsgáját, izgulsz, készülsz, leérettségizel, és felvesznek egy felsőoktatási intézménybe. Képzeld el, hogy végigjársz minden szemesztert, vizsgázol sokat, még szigorlatozol is, és mivel okos vagy, nagyon is jó eredménnyel, nemhogy bármelyiket is meg kellene ismételned. Aztán mivel tanárnak készülsz, hospitálsz, vizsgaórát tartasz, majd végül a rengeteg beadandó dolgozat után megírod a diplomamunkádat és leállamvizsgázol. Úgy érzed, elértél valamit, valami nagyot, valami különlegeset, valami nagyon jót. Majd elmész tanítani, és már tanítasz pár éve, amikor úgy érzed, szeretnéd kibővíteni tanári ismereteidet, és valamilyen más szakon is megszereznéd a tanári diplomát. És boldog vagy, mert az ötlet jó! Elképzelted? Akkor most képzeld el, hogy időközben megváltoztak a dolgok. Lett kétszintű érettségi, lett bolognai rendszer. Rólad meg elfeledkeztek. Kezdhetsz mindent elölről. Nincs másoddiplomás képzés. Ha tanár akarsz lenni,...

Nagy nap lesz a holnapi. Persze egy másik nagy napon már túl vagyok, hiszen az életem legnagyobb kérdésére már megkaptam a választ. Mert vannak kérdések és vannak válaszok, amelyek sorsdöntők, és nem is a világi javak, dolgok tekintetében, hanem az ember lelkének. Nagy nap lesz a holnapi. Egy fontos döntés, fontos kinyilatkoztatása. Egy döntésé, amelyről megkérdezték már: miért? És bizony nehéz volt válaszolni, mert vannak dolgok, amelyeket az ember belülről érez, amelyről egyszerűen tudja, hogy ezt kell tenni, amelyet mindenféle logikus következtetésekkel csak körülírni lehet. Nagy nap lesz a holnapi. A lelkek találkozásának ünnepe, amely okán boldogan remegek már most azon mi fogok mondani. Nagy nap lesz a holnapi. Amikor az egy négyzetméterre eső boldogságfaktor mérhetetlen értéket fog elérni. :) Nagy nap lesz a holnapi.

Úgy tűnik, az utóbbi időben a blog átment filmajánlóba, mégis, erről a filmről írni kell! Igen, felkiáltójellel. A film ugyanis 2007-ben mindenkit meglepett, amikor megkapta a legjobb filmnek járó jelölést a Filmakadémiától (Oscartól, na). Ha az ember megtekinti a film adatlapját, akkor láthatja is, hogy nem ez volt az egyetlen jelölése, és bizony díjakat is söpört be szép számmal. Mégis mi ebben a meglepő? Csupán annyi, hogy ebben a filmben nincs semmi olyan, ami a megnövelte volna elkészítésének a büdzséjét, és így egyértelműen létrehozva olyan technikai elemeket, amelyek miatt szinte biztos pár aranyszobor begyűjtése. Ez persze nem azt jelenti, hogy ebben a filmben nincsenek nagyjelenetek. Dehogynem, hiszen már a plakáton is az lett megjelenítve, ahogyan a család fut a mikrobusz után, amely csak hármas fokozatban hajlandó elindulni, így be kell lökni, majd amikor már bőg a motor mindenki ugorhat fel rá. Vagy ott van a nagypapa „szöktetése” (szándékosan ennyit írok, hiszen aki nem lá...