(Úgy döntöttem, néhanapján egy kis múltidézés gyanánt megjelentetek itt a blogon egy-egy olyan cikket, amelyet diákidőmben az egyes iskolaújságokba írtam. Ezek mindegyike kapcsolódik az itt fellelhető témakörökhöz, így lehetősége nyílik mindig majd az embernek, hogy elgondolkodjon, vajon a cikknek napjainkban lenne e aktualitása, vagy azóta teljesen megváltozott a világ. Elsőnek következzen életem első cikke, amely nem kis port kavart annak idején az Újpesti Műszaki Szakközépiskola műhelyfőnökénél. Nem tudom miért…)Pistike nyolcadikos, és éppen a pályaválasztás nehéz feladatának épülete előtt áll. Ez az épület az Újpesti Ifjúsági Ház. Ugyanis itt rendezték meg a különböző iskolák kiállítását, itt zajlott le ezen intézmények bemutató, hogy szegény nyolcadikosoknak legyen egy legális lógásra szolgáló napjuk. (Ez persze így helyes.) Ha valaki járt már a BNV-n, akkor el tudja képzelni, hogy mint zajlott le ez az egész – és ugorja át a következő bekezdést.
Az iskolák, melyek úgy gondolják, hogy nekik minden vágyuk az oktatás – vagy csak pénzt akarnak keresni – kibéreltek egy bizonyos területet az épület földszintjén, és különböző műsorokkal próbálták meg vágóhídjaikra hajtani az ökröket. (Bocs, ez talán egy kissé erős volt, de még mindig jobb, mintha Állatfarmot írtam volna!)
Minden iskolatípus megtalálható volt itt; úgymint szakmunkástól kezdve a gimnáziumokon keresztül a technikusi képzést nyújtókig, de csoportosíthatjuk őket szakmai irányultságuk szerint is: a kémikusoktól a katonákig; minden.
Gondolom, mindenki rájött, hogy e nemes eseményen iskolánk is részt vett, és határozottan állíthatom – még ha az alant található mondatokból nem is ezt veszitek ki -, hogy e neves intézmény – melynek folyosóin egymáson áttörve nap mint nap munkát adunk a takarítónőknek – sikeresen vett részt a nagy ámításban, vagyis hajrá, ezt így kell csinálni! A szervezéssel és az egész kiállítás – mármint részünkről – két műhelytanár foglalkozott: a mindenki számára ismerősen csengő nevű Barabás Gábor tanár úr, és a tavaly még közöttünk közlekedő, de most már a túloldalt álló Fazakas László tanár „úr”, aki mellesleg a CHIP magazinba írogat. Határozottan állíthatom, hogy profi munkát végeztek.És akkor jön Pistike, kezében prospektusok és egy magnézium égette papír, szájában pedig egy pogácsa utolsó darabjai őrlődnek. Ám hirtelen észrevesz valamit: számítógépek, monitorok, néhány öltönyös fiatalember és egy kamera, amely előtt lányok – kezükben prospektusok és magnézium égette papír – nevetgélnek, bohóckodnak, majd továbbmennek.
Ezt nekem is ki kell próbálnom – gondolja Pistike, és nyelvét nyújtja a kamerára. Még kezével is mutogatna valamit, de mögötte megszólal egy mély, menydörgésszerű hang: - Segíthetek?
Megfordul, s egy két méter magas, hosszú hajú fiatalember néz le rá hosszú zakóban.
– Csak egy prospektust kérnék – hebegi rémülten Pistike, és csak ujjai érzékeli a kezébe ejtett papírt, majd már ott sincs, ugrik a kijárat felé.
Valahogy így mentek ott a dolgok. Iskolán kivonult az első nap, és miután nagy nehezen sikerült beindítaniuk az összes gépet (ugye, a gépnek is lelke van), minden monitorra elhelyeztek egy-egy igen sokat mondó táblát; mint például: Multimédia, Számítógépes tervezés, Kapcsolat a világgal, s ehhez hasonlók. A sarokban volt még egy oszcilloszkóp „Műszaki mérések” felirattal, de ez a külső szemlélő számára szinte rejtve maradt.
A felvonultatott technikáról műszaki adatokat nem árulok el, tekintve a múltkor történ eseményekre – gondolok itt az illegális iskolalátogatókra -, de a suli csúcstechnikáid kint voltak. A szegény nyolcadikos látja ott a jobbnál jobb gépeket, aztán, miután felvették, megy az assembly laborba XT-t programozni. Persze ahhoz a tevékenységhez nincs is szükség jobb gépekre, de a mostani nyolcadikos, ki akkor már harmadikos lesz, nem ezt fogja gondolni. Sőt, amikor éppen menetet vág, vagy reszeli a bakelitet, elővesz majd egy papírt, amelyet a kiállításon kapott, és a saját vigyorgó képe van rányomtatva a diákigazolványáról, eszébe jut, hogy a fiúk ott interneteztek. Az iskolában persze nincs is internetkapcsolat (Tudom, majd lesz! Majd!) Az átverés tehát profi munka, bár voltak hibái.
Meg kell állapítanom, hogy az összes hasonló szakmát nyújtó iskola közül a mienkének volt a legnagyobb standja, és ez figyelemreméltó. Iskolán mutatta fel a legnagyobb technikai újdonságokat. „Előadóművészeink” igen jól öltözettek és udvariasak voltak. (Ezt azért hangsúlyozom, mert nem minden iskolánál volt ez így.) Ha azonban minden ilyen szép és jó, akkor a probléma? Válasz: a stand nem csalogatta a nagyközönséget. Hiába a fejlett technológia, a nyolcadikosok többségének semmit sem mond. Tapasztalatom – egypár kiállításon voltam már -, hogy látványosság, szórakoztatás kell a népnek. A rómaiak óta tudjuk, hogy szükségünk van a cirkuszra. Standunk ezt nem nyújtotta. Ott volt a cukorka, de belenyalni nem lehetett. Néha-néha, ha a bemutatót tartó fiatalemberek önnön szórakoztatásukra játszottak egy kicsit (ha nem volt ott a felügyelő tanár), vagy az általuk felvett hölgyek fotóival „foglalkoztak”, összegyűlt egy kis tömeg, de ekkor valahol elindult a digitálisan felújított Csillagok háborúja, és a házimozi csalta el a nézelődőket, vagy a Könyves képviselői hálózaton DOOM-oztak, és a nép máris őket bámulta. Aki tehát érdeklődött, az vagy szülő volt, vagy kockafejű számítógépzseni palánta.Az átverés ennek ellenére úgy érzem sikerült. Hiszen a legtöbb családban – még ha a gyerek nem is érzi – a szülők döntik el, mely iskolába adják gyermeküket. A tisztel anyuka vagy apuka ugyan általában nem ért a gépekhez, s gyerek sem igazán, de amikor felmerül az ötlet, hogy mit és hol tanuljon a fiúcska, a szülőnek eszébe jutnak az iskolánk előírásai, feltételei és a nyújtott végeredmény, a gyerekben meg felvillannak a kiállításon látott gépek, előveszi a prospektust, megnézi az ott látható képeket, és elégedetten bólint, hogy igen!...
… Aztán megbukik első év félévekor, s vagy összeszedi magát, fellép a lépcsőfokon, kisfiúból nagyfiú lesz, vagy elvérzik és elmegy a McDonald’s-ba kiszolgálónak.
Átverés. Ezt a szót használtam végig. Talán egy kicsit hibásan, mert mindazt, amit ott lát a nyolcadikos, elérheti, de ehhez el kell jutnia egy szintre (4. vagy 5. osztály), ahol már azt fogja mondani: igen, nekem ezt ígérték. Addig pedig mindez számára csak átverés.
(KódEX – Az Újpesti Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium lapja, 1997 január)
Megjegyzések