
Pistike nyolcadikos, és éppen a pályaválasztás nehéz feladatának épülete előtt áll. Ez az épület az Újpesti Ifjúsági Ház. Ugyanis itt rendezték meg a különböző iskolák kiállítását, itt zajlott le ezen intézmények bemutató, hogy szegény nyolcadikosoknak legyen egy legális lógásra szolgáló napjuk. (Ez persze így helyes.) Ha valaki járt már a BNV-n, akkor el tudja képzelni, hogy mint zajlott le ez az egész – és ugorja át a következő bekezdést.
Az iskolák, melyek úgy gondolják, hogy nekik minden vágyuk az oktatás – vagy csak pénzt akarnak keresni – kibéreltek egy bizonyos területet az épület földszintjén, és különböző műsorokkal próbálták meg vágóhídjaikra hajtani az ökröket. (Bocs, ez talán egy kissé erős volt, de még mindig jobb, mintha Állatfarmot írtam volna!)
Minden iskolatípus megtalálható volt itt; úgymint szakmunkástól kezdve a gimnáziumokon keresztül a technikusi képzést nyújtókig, de csoportosíthatjuk őket szakmai irányultságuk szerint is: a kémikusoktól a katonákig; minden.

És akkor jön Pistike, kezében prospektusok és egy magnézium égette papír, szájában pedig egy pogácsa utolsó darabjai őrlődnek. Ám hirtelen észrevesz valamit: számítógépek, monitorok, néhány öltönyös fiatalember és egy kamera, amely előtt lányok – kezükben prospektusok és magnézium égette papír – nevetgélnek, bohóckodnak, majd továbbmennek.
Ezt nekem is ki kell próbálnom – gondolja Pistike, és nyelvét nyújtja a kamerára. Még kezével is mutogatna valamit, de mögötte megszólal egy mély, menydörgésszerű hang: - Segíthetek?
Megfordul, s egy két méter magas, hosszú hajú fiatalember néz le rá hosszú zakóban.
– Csak egy prospektust kérnék – hebegi rémülten Pistike, és csak ujjai érzékeli a kezébe ejtett papírt, majd már ott sincs, ugrik a kijárat felé.
Valahogy így mentek ott a dolgok. Iskolán kivonult az első nap, és miután nagy nehezen sikerült beindítaniuk az összes gépet (ugye, a gépnek is lelke van), minden monitorra elhelyeztek egy-egy igen sokat mondó táblát; mint például: Multimédia, Számítógépes tervezés, Kapcsolat a világgal, s ehhez hasonlók. A sarokban volt még egy oszcilloszkóp „Műszaki mérések” felirattal, de ez a külső szemlélő számára szinte rejtve maradt.
A felvonultatott technikáról műszaki adatokat nem árulok el, tekintve a múltkor történ eseményekre – gondolok itt az illegális iskolalátogatókra -, de a suli csúcstechnikáid kint voltak. A szegény nyolcadikos látja ott a jobbnál jobb gépeket, aztán, miután felvették, megy az assembly laborba XT-t programozni. Persze ahhoz a tevékenységhez nincs is szükség jobb gépekre, de a mostani nyolcadikos, ki akkor már harmadikos lesz, nem ezt fogja gondolni. Sőt, amikor éppen menetet vág, vagy reszeli a bakelitet, elővesz majd egy papírt, amelyet a kiállításon kapott, és a saját vigyorgó képe van rányomtatva a diákigazolványáról, eszébe jut, hogy a fiúk ott interneteztek. Az iskolában persze nincs is internetkapcsolat (Tudom, majd lesz! Majd!) Az átverés tehát profi munka, bár voltak hibái.

Az átverés ennek ellenére úgy érzem sikerült. Hiszen a legtöbb családban – még ha a gyerek nem is érzi – a szülők döntik el, mely iskolába adják gyermeküket. A tisztel anyuka vagy apuka ugyan általában nem ért a gépekhez, s gyerek sem igazán, de amikor felmerül az ötlet, hogy mit és hol tanuljon a fiúcska, a szülőnek eszébe jutnak az iskolánk előírásai, feltételei és a nyújtott végeredmény, a gyerekben meg felvillannak a kiállításon látott gépek, előveszi a prospektust, megnézi az ott látható képeket, és elégedetten bólint, hogy igen!...
… Aztán megbukik első év félévekor, s vagy összeszedi magát, fellép a lépcsőfokon, kisfiúból nagyfiú lesz, vagy elvérzik és elmegy a McDonald’s-ba kiszolgálónak.
Átverés. Ezt a szót használtam végig. Talán egy kicsit hibásan, mert mindazt, amit ott lát a nyolcadikos, elérheti, de ehhez el kell jutnia egy szintre (4. vagy 5. osztály), ahol már azt fogja mondani: igen, nekem ezt ígérték. Addig pedig mindez számára csak átverés.
(KódEX – Az Újpesti Műszaki Szakközépiskola és Gimnázium lapja, 1997 január)

Megjegyzések