Casting minden

Volt nekünk mindenféle Megaizénk, majd az égen új csillagok is születtek. Mindennek megkoronázásaként pedig itt van most a Casting minden. A film, ami egy sztárcsináló műsor sziruposnak tűnő világába kalauzol el minket. A film, amit mozikban vetítenek, pedig tévébe szántak. A film, ami Oláh Ibolya álmait vetíti le nekünk. A film, ami zenés vígjátékként lett hirdetve. A film, amelynek plakátján Tímár Péter még mindig a Csinibabára hivatkozik. De ne rohanjunk ennyire előre, vegyük csak sorjában a dolgokat.

Van tehát egy tévétársaság. Na, nem a nagyobb fajtából, hanem egy sokkal kisebb. Ez a kedves szórakoztató műsorokat sugárzó cég belekezd egy tehetségkutató műsor készítésébe, amitől az egész ország lázban ég (apró ellentmondás: BPTV színvonal vs. országos láz). A sztárgyár gépezetei beindulnak, a fiatalok jelentkeznek, és mi sorra megismerjük őket. Persze nem mélyen, csak apró villanásokra. (És itt meg kell jegyezzem, hogy a sztárjelöltecskék mellett feltűnő háttérszereplők igazi egyéniségek, igazi színészekkel, akik nagyszerűen hozzák az adott szereplő szatirikus karakterét.) Természetesen a két főszereplő is előkerül: Kern András és Oláh Ibolya. Egyik zongorista, másik énekes, a közös bennük, hogy mindkettő züllött. Persze szerethető züllött karakterek. Bár Ibolya az Ibolya a filmen is, azaz olyan, aki akar, de a maga feje útján megy, és nem érti a világ miért reagál másképpen, a világban miért vannak kötelességek, kötelezettségek. (Olyan, mintha önéletrajzot néznék pár helyen kiszínezve a valóságot megálmodott élettel.) András meg olyan, mint amilyennek már annyiszor láttuk: Iszik, zongorázik, énekel, cigizik és imádja reggelire a sült kolbászt. A film valójában kettőjük kapcsolatát meséli el. Az újraéledő jövőképről, a reményről szól, miközben körbejárja a mester-tanítvány kapcsolat érzelmi oldalait is (van itt felajánlkozás, aggódás, utálat, szeretet, stb.).

Mégis baj van a filmmel. Tímárnak a Csinibaba óta valahogy nem jönnek össze a dolgok. Nem is a színészekkel van a gond, sokkal inkább az igénytelenséggel. Egyszerűen nem jön át a film képi világa. Amilyen jól vágott a film előzetese, a film éppen annyira szétesett. Megjelennek a Tímár-féle trükközések, de annyira ritkán, hogy ezek inkább zavaróak, ugyanakkor meg nagy átlagban egy tíz évvel ezelőtti Szomszédok részben izgalmasabb beállítások voltak. Sajnos a forgatókönyv sem tudta eldönteni, hogy most mi is szerepeljen az oldalain, olyan érzése van az embernek, mintha külön-külön történetrészleteket írtak volna, majd ezeket megpróbálták valahogy összefésülni. Ennek köszönhetően a két főszereplőn kívül a Sztárhangár (a filmbeli sztárgyár megnevezése) többi indulója benne is van a filmben, meg nincs is, hol azt hisszük velük is foglalkozik a film, hol meg teljesen lényegtelenek. Ráadásul a film zenés vígjátékként lett hirdetve, ugyanakkor nem lehet rajta hangosan kacarászni, és a zenék is arra a 10-10 percre korlátozódnak, amely a tehetségkutató műsor elődöntőjét és döntőjét mutatja be. Persze van benne poén, de nem mindig azok, amelyeket a készítők annak szántak (pl. Oroszlán Szonja szerepét humorosnak szánták, szerintem inkább sírni lehetett rajta). Azért fogunk mosolyogni is a filmen, de nem nevezném vígjátéknak, inkább egy karriertörténetnek, csak a tévé képernyőjére szánva (ezt erősíti a film 4:3-as képaránya, amely szélesvásznú moziteremben nagyon furcsán hatott).

A film tehát nézhető, de szerintem inkább mindenki várja meg a televíziós sugárzást, mert ezt a filmet oda készítették. Ugyanakkor mindenképpen kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy az én szájhúzásom mellett a páromnak határozottan tetszett a film, és keményen megjegyezte, nagyon kritikus vagyok. :)