Bombák földjén

Pár héttel ezelőtt arról beszélgettünk édesapámmal, hogy neki bizony nem tetszett a Bombák földjén, picit csalódás volt. Akkor én még nem láttam a filmet, azóta pótoltam, és bizony ellentétes véleményen kell, hogy legyek. A téma számomra amúgy is érdekes, meg valahol egy csöppet személyes, hiszen ugyan csak levelezőn végeztem a kötelező katonai szolgálatot (az utolsó félévesek egyike voltam), de a tűzszerészek állományát erősítettem, még ha, mint számítógépet már messziről látott ember, írnoki minősítésben. Persze nem mi mentünk hatástalanítani, és csak társaimnak kellett megtanulni az alapvető robbanószerkezeteket (az én feladatom pl. a tűzszerészeti katalógushoz az eszközök fotóinak szebbé, újabbá retusálása volt), de ott voltam, amikor kivittek minket a fagyott földre, amely keményebb volt a betonnál, és a hatalmas kráterekben tartottak a számunkra bemutatót. Félelmetes volt látni saját szememmel, hogy egy hüvelykujjnyi gyurmadarab mekkora pusztításra képes.

A film azoknak a mindennapjaiba enged bepillantást, akik ezt az élmény testközelből mindennap átélik. Éppen ezért nem mondhatnánk, hogy bonyolult cselekménye van dolgunk. Nem is a trükkös csavaron van a hangsúly, sokkal inkább egy történetbe bújtatott dokumentumfilmről van itt szó. Bepillantást nyerhetünk abba az életformába, ahol a centiket tényleg vágják, ahol a mennyi idő van még hátra szolgálatból valós kérdés, és egyáltalán nem biztos a hazajutás módja. Láthatjuk az idegtépő, sokszor egyáltalán nem logikusan viselkedő katonát, katonákat. A főszereplő bolond fanatizmusa őrültségnek tűnhet, logikátlan, bolond hősködés, másokkal nem törődés, könnyen azt mondja az ember ilyen csak a forgatókönyvírók fejében születik. Pedig nem. Magam is találkoztam ilyen emberrel, ott és akkor a tűzszerészeknél. És másfajtákkal is. Érezhető volt a pattanásig feszült idegállapot közöttük, a sok furcsa szokás. Az ember azt hihetné a magyar tűzszerészeknek nincs sok dolguk, pedig de. Munkájukat nem látjuk, de két-három naponta mentek, mert jött a riasztás. Szörnyű volt látni azt a statisztika adatot, amelyben a riasztások 80-90%-a II. világháborús robbanóanyaghoz szólította őket. Több, mint 60 évvel a háború vége óta még mindig a lábunk alatt több tonna puskapor rejlik. Gondoljunk akkor Irakra. Egyik trükkös bomba a másik után. Ahol élő és holt emberből is bomba lehet.

A film persze nem gyors folyású, és a rendezés is előszeretettel él a lassított felvételekkel, amely ugyan nagyon egyszerű megoldás, de valljuk be kellően látványos is tud lenni. Persze ez a megoldás is egyfajta dokumentarista szemléletet tükröz. A színészekről nem kell sokat mondani. Nem arra figyelünk, mert a helyzet, az adott szituáció, annak a másik kultúrának figyelése, hogy valamit próbálunk megérteni belőle ezt nem teszi lehető. Persze, hogy a film túlértékelt, mint legjobb film, és érezhető az amerikai csalódás benne. Biztos vagyok benne, fog még jönni további vietnami, akarom mondani iraki kudarcot csalódásként megélő nemzetábrázolás. Persze, hogy ez is az igen gombra irányította a szavazók kezét. De ha mindettől eltekintünk, és a filmre úgy tekintünk, mint egy másik világ – a tűzszerészeké – megismerése, akkor akár kellemesen is szórakozhatunk a film alatt.