Tegnap nagyon hangos volt a tv. Üvöltött belőle, hogy minden tanár azonnal feküdjön a vonat elé. Hiszen megvádoltak egy ártatlan diákot, mondván felgyújtani készült az iskola egyik padját, és mondták neki: az ilyent ki kellene csapni, jól meg kellene verni, erre a fiú odafeküdt. Mármint a vonat elé. Hiszen, ahogy írja, ő nem lesz az iskola szégyene. Szóval pusztuljanak a tanárok. Most már nem csak ütik-verik a gyermekeket, hanem egyenesen a halálba hajszolják őket.
De álljunk csak meg egy szóra! Amellett, hogy a tanárok rossz pedagógia módszert választottak a probléma megoldására még nem jelenti azt, hogy ők a felelősek a dologért.
Egyrészt ne hívjuk a gyermeket ártatlannak! Ugyan, mint a híradás(ok) beszámoltak róla, nem a padot gyújtotta meg, hanem egy papírlapot, de úgy gondolom, azért mert nem a Szépművészetibe török be, hanem Kovács István kisnyugdíjashoz, még nem leszek kevésbé bűnös, vagy jobban ártatlanabb.
Másrészt ezzel a sráccal valami nem stimmelt. Nagyon komoly önértékelési problémái voltak, lehettek. Hiszen mindannyinkat hányszor, de hányszor ér támadás (hol joggal, hol jogtalanul). Mégsem fekszünk a vonat elé, nem ugrunk ki a tizedikről, nem vágjuk fel az ereinket. Nem is olyan régen értekeztem az értékelésről, és lám pont itt a kegyetlen példa, a durva valóság. Értékeltek, és ez olyan folyamatot indított be, amilyent nem kellett volna, ha a fiatalember tisztában van önmagával, önön értékeivel.
De ez nem a tanárok hibája. Vagy leginkább nem az ő hibájuk. Jelen esetünk egy gimnáziumban történt, ahol a tanárok már nagyon sok éves hozott anyaggal dolgoznak. A hozott anyag nagy része pedig otthonról érkezik. Tudom, hogy kell a bűnbak, és szeretünk elfeledkezni a szülői felelősségről. De úgy hiszem, gyermekeink személyiségének alakításában, helyes önértékelésük létrejöttében nagyon nagy szerepe van a szülőnek. Sőt, leginkább neki. Ezzel nem áll szándékomban rájuk kenni az egészet. Csak ne feledkezzünk meg arról, mielőtt másra mutatunk, nézzünk magunkba, keressük meg a saját felelősségünket.
Akasszuk fel tehát a tanárokat! Vagy mégsem. Hibáztak (de ki nem hibázik élete során). De ne kenjünk rájuk mindent. Egy ilyen sajnálatos eset sokkal inkább arra mutat rá, hogy nagyon összetett problémával állunk szemben. A gyermekek nem találják a helyüket a rendszerben. Egy gyorsan változó rendszerben, környezetben, amelyben minden összefügg mindennel. Nincsenek éles határok. Ezzel a médiahírrel pedig csak a határokat hozzuk létre. Közöljük, hogy a tanárok miatt volt az egész. Mindenki más tiszta és fehér. Vegyük már észre, hogy közösségben élünk, közös felelősségvállalással. Gyermekeink jövőjéért magunk vagyunk felelősek és ehhez együttműködnünk kell az őket körülvevő személyekkel (tanárokkal, nagymamákkal, haverokkal, stb.) Máskülönben miként fog kialakulni bennük az egészséges önkép? Mert mondjon bárki bármit, itt az nem volt.
De álljunk csak meg egy szóra! Amellett, hogy a tanárok rossz pedagógia módszert választottak a probléma megoldására még nem jelenti azt, hogy ők a felelősek a dologért.Egyrészt ne hívjuk a gyermeket ártatlannak! Ugyan, mint a híradás(ok) beszámoltak róla, nem a padot gyújtotta meg, hanem egy papírlapot, de úgy gondolom, azért mert nem a Szépművészetibe török be, hanem Kovács István kisnyugdíjashoz, még nem leszek kevésbé bűnös, vagy jobban ártatlanabb.
Másrészt ezzel a sráccal valami nem stimmelt. Nagyon komoly önértékelési problémái voltak, lehettek. Hiszen mindannyinkat hányszor, de hányszor ér támadás (hol joggal, hol jogtalanul). Mégsem fekszünk a vonat elé, nem ugrunk ki a tizedikről, nem vágjuk fel az ereinket. Nem is olyan régen értekeztem az értékelésről, és lám pont itt a kegyetlen példa, a durva valóság. Értékeltek, és ez olyan folyamatot indított be, amilyent nem kellett volna, ha a fiatalember tisztában van önmagával, önön értékeivel.
De ez nem a tanárok hibája. Vagy leginkább nem az ő hibájuk. Jelen esetünk egy gimnáziumban történt, ahol a tanárok már nagyon sok éves hozott anyaggal dolgoznak. A hozott anyag nagy része pedig otthonról érkezik. Tudom, hogy kell a bűnbak, és szeretünk elfeledkezni a szülői felelősségről. De úgy hiszem, gyermekeink személyiségének alakításában, helyes önértékelésük létrejöttében nagyon nagy szerepe van a szülőnek. Sőt, leginkább neki. Ezzel nem áll szándékomban rájuk kenni az egészet. Csak ne feledkezzünk meg arról, mielőtt másra mutatunk, nézzünk magunkba, keressük meg a saját felelősségünket.
Akasszuk fel tehát a tanárokat! Vagy mégsem. Hibáztak (de ki nem hibázik élete során). De ne kenjünk rájuk mindent. Egy ilyen sajnálatos eset sokkal inkább arra mutat rá, hogy nagyon összetett problémával állunk szemben. A gyermekek nem találják a helyüket a rendszerben. Egy gyorsan változó rendszerben, környezetben, amelyben minden összefügg mindennel. Nincsenek éles határok. Ezzel a médiahírrel pedig csak a határokat hozzuk létre. Közöljük, hogy a tanárok miatt volt az egész. Mindenki más tiszta és fehér. Vegyük már észre, hogy közösségben élünk, közös felelősségvállalással. Gyermekeink jövőjéért magunk vagyunk felelősek és ehhez együttműködnünk kell az őket körülvevő személyekkel (tanárokkal, nagymamákkal, haverokkal, stb.) Máskülönben miként fog kialakulni bennük az egészséges önkép? Mert mondjon bárki bármit, itt az nem volt.
Megjegyzések