Mostanában Carl Rogers A tanulás szabadsága könyvét olvasgatom. Még karácsonykor a cég adott egy-egy példányt minden munkatársnak, de most jutott egy kis időm, hogy bele-bele kukkantsak.
Persze nem is ez a lényeg, hanem a gondolatformáló anyag, azaz a könyv oldalain fellelhető információhalmaz. Megmondom őszintén nehéz úgy olvasnom, hogy ne törjön elő belőlem a cinikus, kétkedő énem, amit amúgy sem olyan nehéz előhozni. Szóval azt hiszem, a könyv okán lesz még egy-két bejegyzés itt a blogon.
Na, de mi is a mostani post lényege? Hát, az iskolai értékelés kérdése. Mégpedig annak okán, hogy a könyvben többször is elhangzik, a diákok félnek az értékeléstől, frusztrálja őket, belső feszültséget okoz a számukra.
Abban talán mindannyian megegyezhetünk, hogy márpedig értékelni kell! Az, az ember, akit soha nem értékelnek, aki soha nem értékeli önmagát, elég torz világképet alakít ki másról és saját kisvilágáról. Társadalmunk szerkezete olyan, hogy állandó megfelelésre ösztönöz, így állandó értékelésben részesülünk. Munkahelyünk, barátaink, szüleink, párunk állandóan értékel bennünket. Tevékenységünk állandó visszajelzéssel szolgál, hiszen az idő mindig megszüli tetteink eredményét, legyen szó egy választáson leadott szavazatról, legyen szó egy alkalomra kiválasztott ruháról és legyen szó arról, mit tettünk egy-egy ismeret elsajátítása érdekében.
Értékelni sokféleképpen lehet. Lehet például számokkal, ami nagyszerű, mert algoritmizálható, a matematika nyelvén leírható, mert csoportokat képez, mert kategorizál. Lehet szövegesen is, ami látszólag személyre szabottabb, de valójában ha belegondolunk már itt is kategorizálunk, hiszen agyunkban próbáljuk leképezni az adott értékelést a jó és a rossz főbb csoportjába. Értékelhetünk szimbólumokkal is, de ugyebár azok attól szimbólumok, hogy valamit szimbolizálnak, és már megint csoportosítunk, és már megint összehasonlítunk.
Tehát mindegy is a használt eszköz.
Értékelünk, mert annak van eredménye, mert annak van visszacsatolása, mert annak van jelzés értéke. És ezek mind az értékelés lényegi elemei. Lényünk az értékeléstől fejlődik, alakul.
Tehát nem biztos az értékeléssel van a gond, nem annak módszerével, módjával, eszközével.
Sokkal inkább azzal, hogy a tanuló azért frusztrált az eredménytől, mert nincs rendes önképe. Nincs tisztában saját előnyeivel, értékeivel és korlátaival, de legfőképpen azért remeg, mert nincs kialakult és egészséges önképe. Tehát hiába változtatunk az értékelés módszerén, ha nem alakítjuk ki a tanulóban, hogy képes legyen önmaga reálisan értékelni a saját munkáját, teljesítményét, illetve képes legyen elfogadni, hogy cselekedeteinek vannak következményei és ezek nagy része előre látható.
Engem annak idején egyáltalán nem érdekelt az elektronika, így nem is nagyon izgattam magam, hogy nem kapok belőle jó jegyet. Ugyanakkor azoknál a tantárgyaknál, melyek tartalma érdekelt, sokkal kisebb erőfeszítéssel értem el eredményeket. És mi ennek a lényege, hát az, hogy egyiken sem „görcsöltem”. Elfogadtam saját teljesítményemet, tisztában voltam azzal számomra mi mennyit ér az adott ismeret. A külvilág sem várt el tőlem többet. Nem frusztrált a dolog. Képben voltam önmagammal, önmagam elvárásaival, a tanáraim elvárásaival, a szüleim elvárásaival, megtettem, amit megkövetelt az előírt dolog. Ahogyan az élet más területein is.
Ezzel a felfogással elértem valamit. Az önképemnek lett haszna, eredménye, hiszen most is itt írogatok és osztom az észt. :)
Úgy gondolom tehát, hogy nem az eszköz a hibás, amikor a kalapáccsal a kezünkre ütünk. El kell fogadnunk, hogy ejnye, még nem vagyok elég profi a kalapácsolásban, picit még gyakorlom, tanulom kell, aztán akkor nem ütök a kezemre, vagy hagyom az egészet, de akkor elfogadom, hogy bármikor a kezemre üthetek legközelebb is, és nem félek, ha kalapácsolnom kell, mert tudom, legfeljebb feldagad az ujjam, de ez a legkevesebb.
A diákot tehát sokkal inkább egy megfelelő önkép kialakítására kell felkészíteni, egy önelfogadásra, saját tetteinek következményeinek elfogadására. És aztán nem fog izgulni. Hiszen az iskola kapuja után sokkal többrétű és nagyobb fajsúlyú dolgok várnak rá, ahol szintén teljesíteni kell, ahol szintén értékelnek, és ahol sokkal keményebb következményekkel jár az a bizonyos értékelés...
Persze nem is ez a lényeg, hanem a gondolatformáló anyag, azaz a könyv oldalain fellelhető információhalmaz. Megmondom őszintén nehéz úgy olvasnom, hogy ne törjön elő belőlem a cinikus, kétkedő énem, amit amúgy sem olyan nehéz előhozni. Szóval azt hiszem, a könyv okán lesz még egy-két bejegyzés itt a blogon.
Na, de mi is a mostani post lényege? Hát, az iskolai értékelés kérdése. Mégpedig annak okán, hogy a könyvben többször is elhangzik, a diákok félnek az értékeléstől, frusztrálja őket, belső feszültséget okoz a számukra.
Abban talán mindannyian megegyezhetünk, hogy márpedig értékelni kell! Az, az ember, akit soha nem értékelnek, aki soha nem értékeli önmagát, elég torz világképet alakít ki másról és saját kisvilágáról. Társadalmunk szerkezete olyan, hogy állandó megfelelésre ösztönöz, így állandó értékelésben részesülünk. Munkahelyünk, barátaink, szüleink, párunk állandóan értékel bennünket. Tevékenységünk állandó visszajelzéssel szolgál, hiszen az idő mindig megszüli tetteink eredményét, legyen szó egy választáson leadott szavazatról, legyen szó egy alkalomra kiválasztott ruháról és legyen szó arról, mit tettünk egy-egy ismeret elsajátítása érdekében.Értékelni sokféleképpen lehet. Lehet például számokkal, ami nagyszerű, mert algoritmizálható, a matematika nyelvén leírható, mert csoportokat képez, mert kategorizál. Lehet szövegesen is, ami látszólag személyre szabottabb, de valójában ha belegondolunk már itt is kategorizálunk, hiszen agyunkban próbáljuk leképezni az adott értékelést a jó és a rossz főbb csoportjába. Értékelhetünk szimbólumokkal is, de ugyebár azok attól szimbólumok, hogy valamit szimbolizálnak, és már megint csoportosítunk, és már megint összehasonlítunk.
Tehát mindegy is a használt eszköz.
Értékelünk, mert annak van eredménye, mert annak van visszacsatolása, mert annak van jelzés értéke. És ezek mind az értékelés lényegi elemei. Lényünk az értékeléstől fejlődik, alakul.Tehát nem biztos az értékeléssel van a gond, nem annak módszerével, módjával, eszközével.
Sokkal inkább azzal, hogy a tanuló azért frusztrált az eredménytől, mert nincs rendes önképe. Nincs tisztában saját előnyeivel, értékeivel és korlátaival, de legfőképpen azért remeg, mert nincs kialakult és egészséges önképe. Tehát hiába változtatunk az értékelés módszerén, ha nem alakítjuk ki a tanulóban, hogy képes legyen önmaga reálisan értékelni a saját munkáját, teljesítményét, illetve képes legyen elfogadni, hogy cselekedeteinek vannak következményei és ezek nagy része előre látható.
Engem annak idején egyáltalán nem érdekelt az elektronika, így nem is nagyon izgattam magam, hogy nem kapok belőle jó jegyet. Ugyanakkor azoknál a tantárgyaknál, melyek tartalma érdekelt, sokkal kisebb erőfeszítéssel értem el eredményeket. És mi ennek a lényege, hát az, hogy egyiken sem „görcsöltem”. Elfogadtam saját teljesítményemet, tisztában voltam azzal számomra mi mennyit ér az adott ismeret. A külvilág sem várt el tőlem többet. Nem frusztrált a dolog. Képben voltam önmagammal, önmagam elvárásaival, a tanáraim elvárásaival, a szüleim elvárásaival, megtettem, amit megkövetelt az előírt dolog. Ahogyan az élet más területein is.
Ezzel a felfogással elértem valamit. Az önképemnek lett haszna, eredménye, hiszen most is itt írogatok és osztom az észt. :)
Úgy gondolom tehát, hogy nem az eszköz a hibás, amikor a kalapáccsal a kezünkre ütünk. El kell fogadnunk, hogy ejnye, még nem vagyok elég profi a kalapácsolásban, picit még gyakorlom, tanulom kell, aztán akkor nem ütök a kezemre, vagy hagyom az egészet, de akkor elfogadom, hogy bármikor a kezemre üthetek legközelebb is, és nem félek, ha kalapácsolnom kell, mert tudom, legfeljebb feldagad az ujjam, de ez a legkevesebb.
A diákot tehát sokkal inkább egy megfelelő önkép kialakítására kell felkészíteni, egy önelfogadásra, saját tetteinek következményeinek elfogadására. És aztán nem fog izgulni. Hiszen az iskola kapuja után sokkal többrétű és nagyobb fajsúlyú dolgok várnak rá, ahol szintén teljesíteni kell, ahol szintén értékelnek, és ahol sokkal keményebb következményekkel jár az a bizonyos értékelés...
Megjegyzések